Amikor Marc Cherry, a Lila Akác köz lakóit kitaláló író/producer tavalyelőtt kijelentette, hogy hét évadnál többet nemigen lát a sorozatban, sokan csak legyintettek, az ABC nem fogja engedni levágni a másik aranytojást tojó tyúkját (a Lost ugye jövőre leköszön), míg a Született feleségek vasárnap este stabil 14 milliós nézettséggel fut, addig nincs az az isten, hogy levennék a képernyőről. Igen ám, de mi van akkor, ha a készítők annyira kifutnak már az ötletekből, hogy egy évadon belül két olyan filler vagy bottle epizódot is kénytelenek elsütni, amiknek semmi köze nincs az átívelő történetszálhoz, és csak azért készülnek el, hogy a berendelt epizódszám stimmeljen? Az ugrás után spoileresen anyázzuk az ötödik évadot.

Akár azzal is kezdhetnénk, hogy szerintünk a csajos sorozatok királya (amit nem mellesleg a férfiak is előszeretettel néznek, éppen ezért kúrta el a széria pozícionálását a TV2) vasárnap este átugrotta a proverbiális cápát, azaz eljutott arra a pontra, ahonnan nincs visszaút. A negyedik évad végén, amikor a totálisan érdektelen főszál kifulladását követően a történet önnön farkába harapott, és átment egy átlagos brazil szappanoperába, Marc Cherry vett egy veszélyesen nagy levegőt, és élt a kreatív gödörben lévő írók/sorozatkészítők egyik ultimate fegyverével, az "X év múlva" nevű gyáva húzással (a másik az amnézia/álom volt az eddigi X évad).

Az ilyen húzások nem egy sorozat bukását okozták már, vagy ha azt nem is, de a nézettségben drasztikus csökkenést eredményeztek, mert a néző rohadtul nem bírja ha síkhülyének nézik. A SzF esetében annyival volt más a helyzet, hogy Cherry és az íróstáb az évad első harmadára egy megfelelően feszes, ütős történetszálat tudott előszedni, a jövő még valahol jót is tett a sorozatnak - ezt igazolta a negyedik évados visszaesést követő nézőszám-emelkedés is. Igen ám, de az "Edie Brit új férje egy pszichopata állat, aki tönkre akarja tenni Mike Delfino életét" sztori annyira egyszerűnek és kiszámíthatónak bizonyult, mint a sárga bögre, nem kellett hozzá hat epizód sem, és az ember pontosan tudta, mi lesz a történet vége.

A baj csak az, hogy az évad 24 epizódból áll, és egyre kínosabban érezhető, hogy Cherry-nek fogalma sem volt arról, hogyan lehetne a Dave vs. Mike balhét úgy kihúzni 24x42 percre, hogy a néző ne akarja tökön szúrni magát egy vasvillával a tévé előtt. A sorozat első mélypontja a 100. epizód volt, amiben a nők visszaemlékeztek egy Eli nevű ezermesterre, aki amellett, hogy mindent megjavított, ami elromolhatott az utcban, még a nőknek is tudott nagyon bölcs tanácsokat adni, mindezt fasza flashbackekben, de rohadt unalmasan - még szerencse, hogy Eli szerepében Beau Bridges tűnt fel, mert nélküle ez a rész értékelhetetlen lett volna.

Erre tessék, az évad 19. epizódja megint egy semmitmondó filler volt, idegesítően olcsó, már-már komikusnak tűnő megvalósítással, botrányos színészi játékkal és történettel. Az van ugye, hogy Nicollette Sheridan karakterét, Edie-t kiírták a sorozatból (immáron végleg, mert agyonvágta az áram), de nem azért, mert ennek bármi értelme is lett volna, hanem azért, mert az íróknak már nem jutott eszükbe semmi érdekes, ami történhetett volna az utca ribancával. Ezt nem én mondom, hanem Marc Cherry jelentette ki a Paley fesztiválon, azzal megtámogatva a dolgot, hogy azt mindig is tudta, hogy egy főszereplőt ki fog nyírni az ötödik évadban, mert ez használ a nézettségnek. Azt, hogy ki legyen, csak nemrég döntötték el - olyan is lett a megvalósítás és a búcsú is.

A biztosítékot ugyanis nem a halál vágta ki nálunk (bár Susant is ki lehetne már nyírni, mert semmit nem tesz hozzá a történethez), hanem a búcsú, az a filler-epizód, amiben a négy barátnő + Mrs. McKulskey elviszik Edie friss hamvait a fiának, és közben visszaemlékeznek egy Edie-re jellemző momentumra. Az, hogy erre az epizódra egy vasa nem volt a stábnak, az üvölt a rész minden kockájáról: borzasztó odavetített hátterek az autókázás alatt és amúgy mindenütt, a díszletekről messziről látszik, hogy hevenyészett, öszecsapott munka, és a színészek sem voltak odáig a dologért: a kiírása, és úgy egyébként az egész sorozatban betöltött másodosztályú szerepe miatt ideges Sheridan olyan szinten szart bele az egészbe, hogy az valami félelmetes.

Nem mintha valaha is tartottam volna olyan kaliberű színésznőnek, mint mondjuk Marcia Cross-t vagy Felicity Huffmant, de amit ebben a részben leművelt, az valami botrányos volt. Egy mondatot nem mondott el hitelesen, egy mozdulata nem volt, amiről ne látszott volna, hogy unja az egészet, és egyébként is, mindenki kapja be, nem fog ő most itt jó pofát vágni egy ilyen hakni kedvéért. Feltételezem, hogy tisztában volt az anyagi korlátokkal, és azzal is, hogy ilyenkor nagyon kevés beállításból és felvételből kell összerakni az epizódot, így direkt cseszte el a jelenetetit, mert tudta, hogy nem lesz pénz 20 újrafevételre.

Mindez még nem is lett vona annyira nagy baj, ha ebben a részben nem akarták volna átírni a sorozat eddigi történetét. Edie Brit egy ringyó volt, megdugatta magát mindenkivel, aki nem szaladt el elég gyorsan, és kész. Ilyen volt a szerep, ezt hozta (kiválóan) Sheridan, ezt szoktuk meg. Egy önző, számító, szexéhes nőt, nem pedig egy szentet, akivé avatták 42 perc alatt az írók. Ez így nem csak a szereplő és a karakter, hanem a kitartó nézők szemenköpése is volt, bravó.