Tegnap este lezárult egy fejezet a sorozattörténelemben: 15 évad után leköszönt a Vészhelyzet, az a sorozat, ami gyökeresen változtatta meg az orvosi sorozatokat és bizonyos mértékben a többiekre is hatott. Ez volt az a széria, amiben pont annyi magánéletet kevertek a szakmai drámával, ami nem ment a minőség rovására, és ugyan 15 éven át nagyon nehéz fenntartani a színvonalat, de a Vészhelyzetnek legalább az sikerült, hogy az első hat évadból nagyon nehéz győztest hirdetni. A tegnap esti duplarész előtt egy visszatekintő 42 percet vetített le az NBC, amit őszintén szólva nem láttunk, de nagyon meg lennénk lepve, ha valami újat hozott volna a "visszaemlékezünk milyen volt színésznek lenni a/az X sorozatban" stílben készülő retrospektív válogatások sorába. A kép után enyhén elspoilerezzük a finálét, hogy aki nem bírja ki, míg az RTL 2010 környékén levetítse, nyugodtan alhasson.

Az olyan sorozatokat, mint a Vészhelyzet, ahol nincs egy nagy központi szál (lásd: Lost, Szökés, stb.) elég nehéz úgy befejezni, hogy az utolsó képkockákról még hetekig vitatkozzanak a irodisták a refomkonyhás szendvicsek és multivitaminos gyümölcslevek felett, ez egy olyan történet, aminek istenigazából se eleje, se vége nincsen. A Vészhelyzet egy kórházban játszódik, így (akárhogy is nézzük) a helyszín az abszolút főszereplő, szóval hacsak nem éri közvetlen rakétatalálat az épületet, akkor az állni fog az utolsó rész utolsó snittjében is, lesznek benne orvosok, nővérek meg betegek.

Így történt tegnap este is, de mielőtt tovább mennénk jelöljék ki a lenti üres semmit, és persze előtte gondolják meg, hogy akarják-e tudni a titkot, vagy inkább a saját szemükkel néznék meg: az utolsó jelenetben egy rakás mentőautó egy tömegkatasztrófa sebesültjeit hozza, akikhez kisereglik a stáb, és minden megy tovább, a mókuskerék nem áll meg. Nem azt mondom, hogy nem így kellett volna befejezni, és nem, nem szeretettem volna, ha Godzilla a földdel teszi egyenlővé a Chicago-i közkórházat, hanem azt, hogy ezt a sorozatot csak így lehetett elbúcsúztatni. Mivel az elmúlt három évad nekem totál kimaradt, így néhány arccal nem nagyon voltam tisztában, de húsz perc alatt képbe lehet kerülni, most John Stamos a főcsávó, és Abby-t kiírták sikeresen, van helyette más orovosnő, a köpeny rajta is fehér.

Valahogy olyan érzésem volt végig, hogy az epizódot ezúttal íróként (is) jegyző John Wells egy teljesen átlagos résszel akarta lezárni a sorozatot, ezzel is jelezve az örök körforgást, így kaptunk szokásos betegeket kis moralizálással (ne igyál fiatalon sok vodkát, mert kómába esel), AIDS-beteg öregembert rákkal súlyosbítva, ikerterhes anyát, akiről a rutinos Vészhelyzet-néző első látásra megmondta, hogy az életben nem hagyja el a kórházat többé, és az új medika is sírt annyit, mint Carter az első halálesetnél, csak a Szívek szállodájából ismert Alexis Bledelnek a könnyek valahogy jobban álltak. A születések és a halál persze az állandóságot, az örök körforgást szimbolizálták, megvan, vettük a lapot.

Ami a korábbi szereplőket illeti, a Carter nagy álmát jelentő saját közkórház megnyitójára szép számban eljöttek, kissé elnagyoltan lezártuk Carter és permanensen nagyon szomorú szemű neje (Thadie Newton) kapcsolatát, tanúi lehettünk Benton idétlen próbálkozásának Cordray doktornővel, feltűnt Sherry Stringfield, Laura Innes és Neela dokinő is (ez utómmi videóüzenetben), no meg Jerry, és a másik pultos csávó, és az összes nővér, akit nem írtak ki a sorozatból, de Geroge Clooney már nem, neki úgy látszik egy visszatérés (az évad 19. epizódjéban) elég volt egy életre. Valamiféle lezárást tehát kaptunk, de nem olyat, mint amilyet egy szerializált sorozatnál, ahol van eleje és vége a sztorinak, de nem is baj ez.

A legjobb jelenet kétségtelenül az volt, amivel visszautaltak a pilot első képsoraira, az alvó Greene dokira (csak most Morris szundított), és szép gesztus volt Anthony Edwards egykori karakterének lányát is beleírni a utolsó 90 percbe mint szépreményű orvostanhallgatót, akit Carter pont úgy vett a szárnyai alá, mint annaki idejét őt Greene. The show must go on.