Shit, fuck, piss, cunt, tits, cocksucker és motherfucker. Hét szó, amit George Carlin 1972-ben úgy aposztfofált, mint a hét szó, amit nem lehet kimondani a tévében vagy rádióban. Az akkori központi szabályozás teljes hiányban ezeket a tévé- és rádióműsorok készítői önként kihagyták a programokból (mint erkölcstlen, durvam stb. kifejezéseket), és ha netán mégis bentmaradtak valahogy, akkor kisípolták őket, ezzel téve eleget erkökcsi kötelességüknek. A lista mellesleg nem létezett hivatalosan, a média álszemérmessége iránt rendkívül érdeklődő Carlin saját maga szedte őket össze. 

A tavaly júniusban elhunyt zseniális humorista (akinek munkájából sokan élnek manapság mindenfelé, nálunk például Galla Miklós, de ez majd egy külön poszt témája lesz, ami a plágiumról és nem a szólásszabadságról szól) stand-up-fellépéseinek állandó vendége volt az a szegmens, amiben a hét szóról, azok "borzalmas" hatásáról és a szemforgató, bigott médiabirodalmakról beszélt, így fordulhatott elő, hogy 1973-ban egy felhborodott szülő feljelentette a New York-i illetőségű WBAI rádiót, mert fia egy délután simán végighallgathatta Carlin műsorát, amit a Pacifica Foundation nevű cég birtokában lévő rádió vágatlanul leadhatott.

Az amerikai ORTT-nek megfelelő hatóság, az FCC levélben szólította fel a rádiót arra, hogy az ilyen tartamakat a jövőben ne sugározzák tovább, mire a rádió a bírósághoz fordult, mondván, az FCC-nek nincs jogalapja ilyen utasítás kiadására. Az ügy végére 1978-ban a Legfelsőbb bíróság tett pontot, és 5-4 arányban hatályosnak nevezte az FCC döntését, sőt, meghatározta, hogy ez a hét szó a mindenki által szabadon fogható tévék és rádiók adásán soha nem hangozhat el a jövőben, mert "tisztességtelenek", és alkalmasak arra, hogy a gyermekek fejlődését rossz irányba vigyék. Az FCC tehát egy komikus stand-up előadásának köszönhetően tiltathatott be bizonyos szavakat a rádiókban és tévékben, és még mondja azt valaki, hogy a szó nem hatalmasabb, mint a kard.