Tegnap este befejeződött a The Amazing Race legutóbbi, 13. kiadása, és a finálé az egész évad magas színvonalához méltó, izgalmas befutót hozott, a kép alatt elemzünk egy kicsit, nagyon spoileresen.

Szóval itt van ez az egyébként nem túl bonyolult ötlet, küldjünk el 11 csapatot egy világ körüli versenyre, kapjanak feladatokat, amiket a helyi kultúra ihlet, és nem olyan nehezek, hogy ne lehessen őket teljesíteni, tegyünk hozzá egy csipetnyi humort, némi ellenségeskedést és rivalizást (főleg a vágószobában), pakoljunk az egész alá egy jó kis tempós soundtracket, és kész is a műsor. Az egyes szakaszok végén az utolsó kisesik, aki végig bírja, nyer egymillió dollárt. Ezt persze iszonyatosan el lehet kúrni, az ún. családi kiadással (amiben nem párok, hanem négyfős családi csapatok versenyeztek, ráadásul csak az USA területén) majdnem sikerült földbe állítani a hétszeres Emmy-díjas sorozatot (melyek között mind a hat, eddig kiosztott reality-díj is szerepel, ami nagyon nagy szó), de talpra álltak, és ez a legutóbbi évad minden várakozást felülmúlt.

Nem győzzük eleget hangsúlyozni, egy reality sorsa a casting alatt dől el: ha rámegyünk a csöcsfaktorra (magyar valóságshow-k), akkor bukunk, mert  ez, a közhiedelemmel ellentétben, senkit nem érdekel. Ha nincsenek érdekes karakterek, olyan párok, akikről tudjuk, hogy kavarni fogják a szart, vagy akár olyanok, akiknek egy egész ország fog drukkolni az első pillanattól kezdve, akkor a műsor halott, nem kell hosszú távra tervezni, mert cancel lesz. Az idei versenyt is az egyéniségek vitték el, mert a feladatok között akadt azért unalmas vagy érdektelen is, meg olyan, amit mi, magyarok öt perc alatt megcsináltunk volna (a moszkvai szoborparkban összeszámolni a Sztálin- és Lenin-szobrokat), de az amerikaiakat a sírógörcs kerülgette a cirill betűk láttán. Ha összeségében nézzük a 13. szezont, jól jártunk, hogy Jim bácsitól ezt kértük hétfő reggeli ajándékba.

A győztes Nick-Starr duó sikerét megkérdőjelezni nem nagyon lehet, 11 szakasz alatt 7 győzelem, ezzel nem lehet vitatkozni. Az már más lapra tartozik, hogy kinek melyik duó volt a legszimpatikusabb, mi az elején az idősebb geekeknek drukkoltunk, majd a végén ezüstérmes Ken-Tina párosnak, mert szimpatikus volt a lelkesedésük és vicces, ahogy osztották egymást. A harmadik helyezett Dan-Andrew csapat a verseny történetének egyik legidétlenebb párosa, amit el lehetett elkúrtak, iszonyú mákkal jutottak be a döntőbe (azzal, hogy Dallas elhagyta az útlevelüket meg a pénzüket Moszkvában), ha ők nyernek, a producerek is tökön szúrták volna magukat.

Ez persze csak egy része a dolognak, hiszen nem elég, ha jó arcok vicces feladatokat végeznek 23 napon át, ezt meg is kell mutatni a nézőknek, izgalmasan kell összevágni a rendelkezésre álló iszonyú mennyiségű nyersanyagot, és ez a másik olyan összetevője a sorozatnak, amiben világbajnokok: az utolsó pillanatig nem lehetett tudni, hogy ki áll az élen, olyan izgalmas volt a befutó, mint a Liverpool-Milan 11-es párbaj a 2005-ös BL-döntőn. A TAR-nak van egy ázsiai kiadásai is, ami annyira engem nem fogott meg, így csak azt sajnálom, hogy a korábban emlegetett, aztán elvetett európai verzió soha nem fog elkészülni - simán jelentkeznék rá a csajommal, és meg is nyernénk.