Megvártam az első három részt, hiszen a Dallas is csak akkor lett izgalmas, amikor Jockey belelendült az ármánykodásba, meg a szimultán viszkiszódázásba. De sajnos hiába adagoltunk magunkba háromszor ötven percet, a Presszó – és most hagyjuk a kávés hasonlatokat, minthogy keserű, meg hogy tele van zaccal – hiteltelen, suta és unalmas.

Be kell, hogy valljam, hogy én szerettem a Presszót. Zoltán vagyok, 29 éves, és szerettem a Presszót. Az egyetlen olyan film volt a kilencvenes évek végén, amelyik nem intézetből szabadult fiúkról, vagy falusi alkoholisták nyomorúságos életéről szólt, és még csak nem is fukszos újgazdag vállalkozókról, akik azért érzik, hogy hiányzik valami az életükből. A Presszó más volt, mint az átlagos magyar művészfilm, nem okoskodott olyasmiről, amit nem ismert, nem azt éreztem, hogy a budapesti rendező leutazott az operatőrrel, a fővilágosítóval, a gyártásvezetővel, hogy átérezzen, sőt egzisztenciális problémává sűrítsen egy teljesen más világot. „Mondd, Péter, hát nem csodálatos a naplemente a disznóól árnyékában? Ott kefélhetnének gumicsizmában, és akkor az azt jelentené, hogy semmi értelme az életnek”.

Nem, a Presszó arról beszélt, amit az egész stáb ismert: a belső-pesti értelmiségről és arról, ahogy mindenki mindenkivel, mintha nem is egy társadalmi réteg vagy szubkultúra lenne, hanem egy szvingerklub.

Egyrészt ez az őszinteség tűnt el a sorozatból, bár most ugyan egy egész filmes stábot sikerült bepakolni a történetbe, filmet készítenek a filmben, az élet összefolyik a valósággal, de ez már annyira költői, hogy hiteltelen, mintha csak bőrkötéses díszkiadásból olvasnák fel. Külön tockost adnék annak, aki kitalálta, hogy Rudolf Péter és Nagy-Kálózy Eszter, nem elég, hogy férj és feleség, de azt játsszák, hogy férj és feleség, akik férjet és feleséget játszanak egy filmben. Világos, nem?

Ráadásul, ahogy a filmesek távoznak, jönnek a fiatalok, a forró csokizó egyetemisták, akik azt mondják, hogy csocsi, meg hogy zsír és király, mert az annyira trendi, mint ahogy egy ötvenéves fizikatanár képzeli. És senki nem iszik, nem cigizik, jó az egyiket megdugja a professzora, de azt sem mutatják.

Másrészt nekem ugyan annak idején tetszett az egy beállításos kompozíció, hiszen szakított az elcsépelt kétkamerás párbeszédekkel, és még csak nem is nagyzolt: bevallotta, hogy ez bizony kis költségvetés. Csak sajnos, amíg a moziban szemet szúr, hogy jé, ebben a filmben nem kocsiznak, nincsenek vágások és az egész olyan mintha egy webcammel forgatták volna, addig a tévében az ilyesmi egyáltalán nem tűnik fel. Egy kamera és beszélő fejek, ilyen a híradó is.

A Presszó képi világa semmitmondó a tévében, és ezen csak ront, hogy mindezt még nagy felbontásúnak is hirdetik. Talán pont ezért nem tudjuk nem észrevenni, hogy a főszereplők olyan furcsán kitekert pózokban csevegnek, amire minden csontkovács azonnal árengedményt adna. Sőt feltűnhet, itt soha senki nem kap vissza, de nem is ad borravalót, vagy hogy a közszolgálati Presszóban nem jár számla a kávé mellé, de még pénztárgép sincs.

És a végén unalmunkban még arra is jut idő, hogy eltűnődjünk, mégis ki a fene beszél így? És hogy lehet, hogy ennél még Berényi Klaudia monológjai is hitelesebbek? Vagy amikor Miki gonoszan megvillantja a szemét a kamerába.

Persze nem rossz ötlet a Presszó, a pesti értelmiség szenvedésének, a kortárs írók ujjgyakorlatainak, vagy az összes jelentős magyar színész egy képkivágásba zsúfolásának megvan a jól bejáratott közönsége. Talán a második évadra összejön nekik, addig már csak azon kéne elgondolkodni, hogy a közel százharminc szereplő felét hogyan kéne távol tartani a Presszótól. Merthogy most nem csak olyan hiteltelenek a párbeszédek, mint egy brazil szappanoperában, de pont olyan zsúfolt is a cselekmény.