Amikor először hallottam, hogy Alan Ball, a szenzációs Sírhant művek agya ismét beállt az HBO-istállóba abrakért, lejtettem egy kis táncot a szobában (bármennyire nehéz is ezt elképzelni), mert a csávó úgy tudja a karaktereket manipulálni, mint nem sokan a tévé világában. "Neki nem kell akció, robbanás, meg hasonló faszság",  bizonygattam SzabóZ kollégának, majd egy héttel később, amikor megtudtam, hogy Ball projectje a True Blood címet viseli, és louisianai mocsárlakó tuskó vámpírokról szól majd, hallgathattam a röhögést ezerrel.

Valahol jogos volt a kacaj, így, a pilot láttán én már csak kínomban tudok röhögni, mert kénytelen-kelletlen be kell ismerjem, hogy a halál+Ball kombináció nem mindig üt nagyot, van amikor csak puffan, olyan tompán, idegesítően. A True Blood legnagyobb baja mégsem a forgatókönyvben van, ami hozott anyag, egy mosolygós nyugdíjas néni bírta elkövetni az eredetijét egy Southern Vampire Mysteries című regényfolyam (amolyan "szegény ember Lestatja" tessék csak elképzelni nyugodtan) képében (szarból ugye nem lehet ostort fonni, de ha mégis, akkor nem lehet vele pattogtatni - ezt mintha Csank "Ballonkabát" János mondta volna egyszer), hanem a megvalósítással.

Pedig milyen jól indul a dolog: a vámpírok kámingáutolnak a koporsóból (idéztem a pilotból), mert a japánok (ki más?) kifejlesztették a Tru Blood névre hallgató szintetikus vért, így nem kell feltétlen a jónép vérét szívni, meg lehet venni a közértben a cuccot, hatszáz lesz, nem betétes. Köztünk élnek tehát az éjszaka teremtményei, a fogukkal, meg az ezüstérzékenységükkel együtt (fokhagyma? kereszt? faék?) és amolyan másodosztályú állampolgárként tengetik mindennapjaikat illetve éjszakáikat, mert a napfény ugye. A zemberek meg kihasználják őket, és beteges szexuális fantáziájuk kiélésére használják a jóravaló fogtündéreket, gyere bazmeg, dugjál meg keményen, de ne fogazz, mert előkapom a Nike-medálos ezüstláncot.

A vámpírvértől ráadásul be lehet tépni, és jobban áll tőle a cerka, mint a Viagrától, szóval ha egy vidéki csehóba betéved egy vámpír, az menten szarba kerül, mert a random helyi tuskók készek lecsapolni a vérét, hogy eladják/megigyák. Igen ám, de ott a főszereplő, Sookie, a gondolatolvasó pincérnő (emiatt a vidékiek egyből retardáltnak tartják, még jó), aki megmenti a szóban forgó, nagyon szarul sminkelt vámpírembert (Bill a neve, ez jó poén) a vércsapolástól, aztán szerelmes lesz bele, mindezt 58 perc alatt. Na, kábé ennyi a pilot, van még benne elég mellékszál ahhoz, hogy fenntartsa az érdeklődést, de valahogy olyan érzése van az embernek közben, mintha az ohatpusztakócsi amatőr színtársulat előadását nézné a falunapon. A színészek mintha nem lennének instruálva, vagy épen ellenkezőleg, vannak, csak hát itt nem Michael C. Hall vagy Peter Krause domborít, hanem Stephen Moyer és Anna Paquin, akik ennyire képesek, ez van.

Nincs a karakterek között összhang, a pilot lassú és szájbarágós, a zene idegesítő, és még három jelenet hiányzott is belőle, ejnye, Jim bácsi, nem erről volt szó. A főszereplőnő legjobb barátnőjét azóta lecserélték egy másik csajra, tehát az újraforgatás már tuti, a kérdés csak az, hogy egészen pontosan mit is kellene meghagyni a jelenlegi anyagból? Ha engem kérdez valaki, akkor semmit, maximum a William Sandersont, akit E.B. Farnumként imádtunk a Deadwoodban, itt meg seriffet hoz - így válnak valóra az álmok.