1964. januárjában a svédek két újdonsággal rukkoltak elő. Az egyik a tökéletesen értelmetlen lyukkártyás közért volt. Annyira értelmetlen volt, mintha nem is északnyugaton, hanem valahol a Szovjetunióban találták volna ki. A vásárló ugyanis nem árukat vett le a polcról, hanem az áruminták elé kirakosgatott lyukkártyákból szedett össze egy csokorra valót, majd odafáradt a pénztárhoz, ahol a pénztárosnéni berakta egy gépbe a lyukkártyákat, az osztott, szorzott, kidobta a számlát, majd elküldte a rendelést egy raktárosnak, aki összeszedte a raktárban az árut, majd a kijáratnál odaadta a vásárlónak. Értelme annyi volt, hogy így nem kellett a kosarat cipelni, csak lyukkártyákat. Nem csoda, hogy nem terjedt el ez a találmány. Na jó, ne legyünk igazságtalanok a svédekkel, biztos találtak fel ők jobb dolgokat is '64-ben, de a januári Ország-világ csak erről számolt be.

No meg a tologathatós tévéről. A "gördülő tévékészülék"-ben, ahogy a lap fogalmaz, az a jó, hogy ha kevés a hely a lakásban, például ha egy mosókonyhában lakunk, ahol a vájlingot, a mákdarálót és a tévét folyamatosan cserélgetni kell, akkor a mobil hősugárzóra emlékeztető szerkentyűt beállíthatjuk a sarokba. De nagyobb lakásokba is jó, mert ha valakit zavar, akkor át lehet tolni a másik szobába. Az új svéd házibarát neve egyébként Agamobil volt, és állítólag szabadban is lehetett nézni, úgy látszik, elektromos vezeték nem kellett hozzá.