Isten az atyám, úgy ültem le a Cashmere Mafia című sorozat elé, hogy iszonyatosan fogom gyűlölni, mert tele lesz hisztispicsákkal, akik rühellik a férfiakat, és legnagyobb örömüket abban lelik ha sikerül egy ritka Gucci-táskát beszerni valamelyik barátnőjüket vagy ellenségüket megelőzve, erre azon vettem észre magam, hogy már alig várom a negyedik epizódot, pedig a Szex és New York című borzalomhoz hasonló sorozatoktól kockásat hányok spontán.

Mitől működik ez a rendkívül egyszerű alaptételre épülő történet?  Attól, hogy jó színészeket szedtek hozzá össze, és nem akarnak többnek látszani, mint ami, nincsenek megideologizálva a húzások, négy kiváló színésznő mókázik és drámázik 42 percen keresztül. Míg az év többi ilyen sorozata (Big Shots - férfiakkal, de ugyanez, Lipstick Jungle - bemutatás előtt, de ugyanez) egy üzenetet súlykol az emberbe (a nő/férfi = ellenség), itt négy, nem túl karrierista nőt nézünk, ahogy magánéletüket próbálják munkájukkal egyeztetni több-kevesebb sikerrel.

Miranda Otto, Lucy Liu, Frances O'Connor és Bonnie Sommerville története előbb-utóbb a hazai kertévékre is el fog jutni, így nem nagyon lőnénk le fontos poénokat, legyen elég annyi, hogy lesz olyan csaj, akit elhagynak, olyan, akit megcsalnak, olyan, aki saját neméhez vonzódik és olyan is, aki a környezetében lévő fiatalabb nők miatt érzi magát veszélyeztetve. A Grace klinikában láthatónál jóval kevesebbet sírnak, a Szex és New Yorkban megszokottnál nagyságrendekkel alacsonyabb a félrekúrások száma, és valahogy mégis működik a dolog. Érdemes kipróbálni.