A szerző a Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskola végzős hallgatója, és ezen a címen lehet neki gratulálni: ahorvath0520@bkf.hu.

2.4. A reality műsorok minőségi romlása (2/2)

A realityk térnyerése azonban két – a televíziós piacot tekintve – fontos szereplőnek sem tetszett: a filmstúdióknak – ideértve persze a színészeket, rendezőket, stb. - és a tévékritikusokat. A filmstúdiók egyre kevesebb megbízást kaptak a tévéhálózatoktól, hiszen egyre kevesebb sorozatra volt szükség. A rengeteg bukás ellenére azért mindig akadt jó pár reality, ami sikeresebb volt a scripted sorozatok átlagos nézettségénél. Ez a pár sikeres műsor pedig visszahozta az árát annak a rengeteg realitynek, amit pár epizód után le kellett venni a műsorról. A filmstúdiók egyfajta lobbytevékenységet kezdtek el folytatni annak érdekében, hogy a tévéhálózatok egyre kevesebb realityt vetítsenek, azaz egyre több scripted sorozatot rendeljenek meg. Mivel mindegyik országos tévéhálózat valamelyik nagy médiabirodalom tulajdonában van (CBS – Viacom¬/Paramount, NBC – GE/Universal, ABC – Time Warner¬/Disney, FOX – News Corporation¬/20th FOX), akik egyben valamelyik nagy filmstúdiót is birtokolják, logikusnak tűnhet, hogy ez mindösszesen a cégen belüli megállapodás kérdése. Azonban ez nem ilyen egyszerű.

A menedzsmenteknek ugyanis dönteniük kell, hogy inkább munkát adnak a filmstúdió részlegeknek, amely egyben óriási költségeket emészt fel, vagy megelégszenek a tévérészlegnél a reality programokból befolyt profittal. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a tévésorozatokat nemcsak az adott cégen belül készítik, azaz például a FOX csatornán nem csak a 20th FOX által készített sorozatok láthatóak. Az egyik legjobb példa a nagy amerikai médiabirodalmak közötti kooperációra, a Buffy, the vampire slayer c. sorozat volt, amelyet a 20th FOX filmstúdió gyártott, de a WB csatorna vetítette, és a Paramount filmstúdiójában vették fel az epizódokat. A filmstúdiók tehát egyetlen módon tudták felvenni a harcot az unscripted reality programokkal szemben: ha olyan minőséget kezdenek gyártani, ami lesöpri a realityk ideiglenes sikerét. Hiszen a realityk egyik legnagyobb hátránya épp a kiszámíthatatlanság volt: soha nem lehetett tudni, hogy meddig tart az adott „reality-csoda”, bár általában nem sokáig.

Jó példa erre a FOX Joe Millionaire c. műsora, amelynek első szezonja, amely 7 részből állt, kirobbanó siker volt. Az utolsó epizódot 40 millióan látták, a második szezon viszont kiábrándító nézettségi adatokat produkált. A dráma illetve vígjáték sorozatok viszont ilyen típusú ingadozásokat szinte soha nem szoktak produkálni, sokkal jobban kiszámíthatóak a tendenciák, ráadásul sokkal nagyobb az esély arra, hogy évekig műsoron maradhat egy-egy scripted sorozat, mint egy reality. Persze vannak kivételek, hiszen az American Idol 2007 januárjában a hatodik szezonját kezdte a FOX-n, a Survivor pedig a tizennegyediket a CBS-n (a Survivorból a CBS évente több évadot is készít). Összefoglalva tehát a reality műfajnak a rengeteg előnye mellett sok hátránya is akad, amelyek épp a hosszú távú célokat és stratégiai tervezést lehetetlenítik el.

És itt kell visszatérnünk az előbb említett két szereplőre, akik szinte csak negatívumot láttak a reality térnyerésében: a filmstúdiók helyzetét már ismerjük, következzenek a tévékritikusok. A 90-es években és korábban a kritikusok véleménye nem sokat vizet zavart, ha egy-egy mozifilm sikeréről vagy akár tévésorozatok nézettségéről volt szó. A legsikeresebb filmek, illetve tévéműsorok szinte soha nem estek egybe a kritikusok kedvenceivel. A televíziós díjátadókon (Emmy, Golden Globe) rendszeresen olyan sorozatok kapták a fődíjakat, amelyek nézettsége – egy-két kivételtől eltekintve (pl. E.R., X-files) igen alacsony volt.

A „kiss-of-death critics” kifejezés igen elterjedt az angol nyelvben. Ha valamit a kritikusok favorizálnak, az egyben gyakorlatilag felér a „halál csókjával”, hiszen az azt jelenti, hogy igényes, jól sikerült, esetleg elgondolkodtató alkotásról van szó, amelyre az átlagnéző valószínűleg nem lesz kíváncsi. Az amerikai tévénézőt korábban rendszeresen „six-pack-joe”-nak hívták, amely arra utal, hogy az amerikai férfiak esténként hat doboz sörrel beülnek a tévé elé, és ezzel a mentalitással válogatnak a tévéprogramok között is. Dolgozatomnak nem témája feltárni azt a folyamatot, hogy ez miért és hogyan változott meg az elmúlt pár évben, de kétségtelenül változott a trend.

Mind a mozifilmeknél, mind a tévéműsoroknál jól megfigyelhető az a tendencia, hogy a kritikusok által elismert produkciók sikeresek lesznek, miközben azok a produkciók, amelyekkel kapcsolatban negatív vélemények jelennek meg az újságokban, illetve az interneten, kisebb érdeklődést váltanak ki a nézőkből. Az biztos, hogy nem a kritikusok kezdtek el egyre rosszabb filmekről egyre jobb kritikákat írni, hanem a nézők attitűdje változott meg, és ma már sokkal inkább jellemző az, hogy a legszélesebb rétegek is a minőségi, igényes programokat keresik.

Mindenesetre az internet itt is fontos szerepet játszott, hiszen korábban az átlagolvasó legfeljebb egy vagy két újság kritikájához jutott hozzá, és azt tudhatta, hogy például a Newsweek mit gondol egy-egy alkotásról. Azt, hogy úgy általában a kritikusok mit gondolnak egy-egy filmről vagy sorozatról, nem nagyon lehetett tudni (legfeljebb nagyobb díjkiosztók kapcsán). Ma viszont az interneten könnyedén megtalálhatjuk akár több száz kritikus véleményét egy-egy filmről, műsorról. A rottentomatoes.com minden moziba kerülő filmről összegyűjt több száz kritikusi véleményt, majd kiállít egy összpontszámot a filmről: ebből kiderül, hogy a filmértő kritikusoknak hogy tetszett egy adott mozi.

A metacritic.com pedig ugyanezt megteszi az összes új tévésorozattal. Mivel a kritikusoknak még a hivatalos televíziós premier előtt megmutatják az új sorozatokat, már a premier előtt tudni lehet, hogy melyek azok a sorozatok, amelyekre igazán érdemes odafigyelni. Ezzel pedig elindul az a folyamat, amit „hype”-nak (felhajtás), vagy „buzz”-nak hívnak az angol nyelvben: ha valamelyik sorozat nagy „hype”-ot kap, az azt jelenti, hogy az újságok, internetes weboldalak rengeteget foglalkoznak egy adott sorozattal, ezáltal még akár a premier előtt óriási nyilvánosságot, és ingyenreklámot biztosítva egy-egy produkciónak. 2004-ben két sorozat kapott igazán nagy „hype”-ot: a Lost és a Desperate Housewives. A 2006/2007-es szezon két legsikeresebb új sorozata, az Ugly Betty és Heroes kiváló kritikákat kapott, és mindkét sorozat körül nagy volt a „hype” már a bemutatásuk előtt.

A kritikusok azonban a reality műfajt – egy-két jól sikerült produkciót kivéve – ki nem állhatják. Ráadásul az egyes reality produkciók hamar összefonódtak a csatorna brandjével, így sokat árthatnak a tévéhálózatoknak.Pontosan ez történt az NBC-vel, amely a 90-es években, sőt egészen 2004-ig a 18-49 éves korosztályban szinte mindig az első helyen végzett az éves összesítésekben. Az E.R., a Law and Order, a Cheers és a Fraiser határozták meg a csatorna arculatát. Mindig is az NBC volt az a csatorna, amely azért a six-pack-joek világában is megpróbálta a minőségi televíziózás felé terelni az amerikai piacot. Aztán amikor Jeff Zucker lett az NBC programigazgatója 2000 végén, hamar megfordultak a dolgok.

Ő egyébként a hírtelevíziózás világából érkezett, a hollywoodi világot kevésbé ismerte. Korábban ő volt az NBC-s Today producere, illetve a 2000-s elnöki választási műsort is ő vezényelte le a csatornán. Zuckert is pillanatok alatt megtalálták a hollywoodi stúdiók, és megpróbálták rábírni, hogy egyre több műsort rendeljen meg tőlük, ő azonban ellenállt, mondván, hogy mivel úgyis folyamatosan esik a tévéhálózatok nézettsége, ezért nincs is szükség annyi költséges, filmstúdiók által gyártott műsorra: a realityk pont megfelelnek a műsorkitöltés céljának. Így sikerült a NBC műsorára tűzni többek között a Fear Factor című valóságshowt, amelyben a szereplőknek tehénszemet kellett a szájukba venni vagy épp kígyókkal fürdeniük egy kádban. Ezzel – és a többi realityvel - a mindig is legigényesebbnek tartott NBC kivívta a kritikusok ellenszenvét, ráadásul a scripted oldalon is kicsúszott a lábuk alól a talaj, hiszen a 2004 tavaszán befejeződő Friends helyére nem sikerült egyetlen igazán jól sikerült új szitkomot sem találni.

Az NBC ezek után az amerikai televíziózás egyik legnagyobb bukását könyvelhette el: míg a 2003/2004 szezonban, köszönhetően főként a Friends utolsó szezonjának, az első helyen zárták a 18-49 éves korosztály versenyét, ezzel a legnagyobb hirdetési bevételre szert téve a hálózatok között, addig a rákövetkező 2004/2005-ös szezonban lecsúsztak a negyedik helyre, a „négy nagy” között az utolsó helyre. Jay Leno, az NBC késő esti talk-showjának házigazdája többször is viccelt a dologgal, mondván, „tavaly még az elsők voltunk, most pedig benne vagyunk a legjobb ötben”. A következő úgynevezett upfront-on, ahol a hirdetők reklámidőt vásárolnak, az NBC több mint egy milliárd dollárral kevesebb reklámidőt tudott értékesíteni, mint egy évvel korábban. Ekkora bevételcsökkenésre még nem volt korábban példa az amerikai televíziózás történetében. Közben pedig az ABC félmillió dollárral növelni tudta a reklámértékesítésből származó bevételeit, de nekik akkor már ott volt a Lost és a Desperate Housewives.

Az ABC-nél ugyanis épp az ellenkezője történt: nekik nagyon is kezdett elegük lenni az egyre mélyebbre süllyedő reality műfajból, és szabadulni szerettek volna tőle, ami nem is csoda, hiszen már évek óta szenvedtek a Who wants to be a millionaire? utóhatásaitól. Az utolsó csepp a pohárban az Are you hot? The Search for America’s Sexiest People című produkció volt, amit a kritikusok nagyon lehúztak, ráadásul még a csatorna vezetői is meglepődtek rajta, hogy tűzhettek műsorra egy ennyire rossz műsort: „Abban a percben, ahogy láttam a saját képernyőnkön a műsort, már nagyon nem tetszett.” – mesélte Susan Lyne, az ABC akkori szórakoztató műsorokért felelős szakosztályának vezetője. A műsor hamar meg is bukott. És épp ekkor állított be Marc Cherry, a Desperate Housewives forgatókönyvével, amelyet annak ellenére, hogy többek között már az NBC és az HBO is visszadobott, az ABC nagyon hamar megkedvelt. Odabenn mindenki azt gondolta, hogy épp erre van most szüksége a csatornának: egy okos, jól megírt, humoros drámasorozatra, amely feledtetni tudja a realityk okozta minőségi romlást.

Így tehát leszögezhetjük, hogy a reality műfaj egyre mélyebbre süllyedése is fontos szerepet játszott abban, hogy 2004 őszén végül az ABC újra a minőségi sorozatokra helyezi a hangsúlyt, az időnként jó eredményeket produkáló, de hosszútávon káros reality programokkal szemben. Persze a valóságshowk még mindig fontos elemei az amerikai főműsoridős műsorstruktúráknak, de a 2004-es fordulat óta jelentősen visszaszorultak, bár azt természetesen hozzá kell tenni, hogy a legnézettebb amerikai műsor továbbra is az American Idol a FOX-n, amely a reality kategóriába tartozik.

folyt. köv.