A szerző a Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskola végzős hallgatója, és ezen a címen lehet neki gratulálni: ahorvath0520@bkf.hu.

2.4. A reality műsorok minőségi romlása (2/1)

Negyedik tényezőként mindenképp meg kell emílteni, hogy az amerikai tévéhálózatok számtalan valóságshow-val árasztották el a nézőket, és ezek a műsorok az idő előrehaladtával egyre rosszabb minőségűek voltak. Ez szintén közrejátszott abban, hogy a nézők átvándoroltak a hálózatoktól a kábeltévékhez, vagy más szórakozási forma után néztek. A következő pár oldalon bemutatom, hogy hogyan is hódította meg ez az új formátum Amerikát, és hogy végül miért épp ezek a műsorok járultak hozzá az előbb említett tényezők mellett a „minőségi változáshoz”.

Ahogy Bill Carter, a New York Times televíziós szakírója, egyben a „Desperate Networks” című könyv szerzője írja könyvében, a nézői szokások egy dologban soha nem fognak változni: a sikerműsorokat mindig is nézni fogják függetlenül attól, hogy ezt a televízió képernyőjén teszik, a laptopjuk monitorján vagy újgenerációs telefonjukon. A ’mindenki ezt nézi, akkor én is nézem’ pszichológiai hatásmechanizmus mindig is működni fog. Arra azonban, hogy miből lehet ilyen sikersorozat, soha nem volt és soha nem is lesz biztos recept.

A televízió-hálózatok vezetőinek évről évre több száz, akár több ezer ötletből, forgatókönyvből kell kiválasztaniuk azt a 8-10 új műsort, amit végül legyártatnak és műsorra tűznek. Ahhoz, hogy megtalálják a tűt a szénakazalban, kreativitásra, szakértelemre, de ugyanakkor egyfajta hatodik érzékre is szükség van, és mindenekelőtt türelemre. Épp ezért találnak olyan ritkán értékes darabokat, legtöbb esetben csak reménykednek abban, hogy az áttörést hozó műsor az ölükbe hullik, ahogy ez eddig a legtöbb esetben történt az amerikai televíziózás történetében. Legtöbbször pedig a várva-várt műsor ott kopogtat a tévéhálózatok ajtaján, csak épp senki nem veszi észre őket.

Robert Iger például, aki az ABC programigazgatója volt évekig, egyben a Disney második embere, 2001 és 2003 között a legnagyobb sikereket passzolta át más hálózatoknak, mert ő nem találta elég vonzónak az ötleteket. Így kötött ki a Survivor és a C.S.I. a CBS-n, a The Apprentice az NBC-n, az American Idol pedig a FOX-n. Mindegyik öletettel először az ABC-nél kopogtattak, a társaság vezetői azonban nem engedték át a küszöbön a műsorokat szállító ötletgazdákat. Természetesen nemcsak az ABC járt így, az NBC például 1999-ben nem vette észre a Who wants to be a millionaire? c. műsorban rejlő lehetőséget, bár a show később több kárt okozott az ABC-nek, mint amennyi hasznot hozott azalatt a két év alatt, amíg műsoron volt.

Egy angol producer, Mark Burnett, aki a Discovery Channelnek gyártotta az Eco-challange című műsort, egy egészen merész ötlettel állt elő a kilencvenes évek végén. Mi lenne, ha 16 ismeretlent elvinnének egy lakatlan szigetre, ahol csapatokban kellene versenyezniük egészen primitív életkörülmények között, minden adás végén a törzsi tanács kiszavazna egy főt, és a végén valaki egy millió dollárt nyerne. Az ötletet – annak ellenére, hogy forradalmian új és merész volt – az ABC kétszer hajtotta el.

Egyszer azért, mert amikor először hallottak a show-ról, már megvásárolták a Who wants to be a Millionaire? jogait, és habár még nem tudták, hogy az amerikai piacon hogy fog működni a hamvaiból feltámasztott kvízműfaj, úgy érezték, hogy két műsor már túl sok lenne angol producerektől egy évre. Amikor Burnett másodszor is kopogtatott az ajtajukon, akkor azért nem vették meg a műsort, mert akkor már óriási sikerrel futott a kvízműsor, és úgy gondolták, hogy egyelőre ezzel is beérik. Mindenesetre Mark Burnett nem adta fel, és tovább házalt a műsortervvel, amit Survivornak nevezett el.

A CBS vezetője, Les Moonves először szintén kétkedve fogadta a műsortervet: „Ez a CBS. A Survivor maximum egy kábeltévére lenne elég.” – mondta. Ezzel ez a tévéhálózat is túladott az ötleten, azonban néhány CBS-s középvezető annyira hitt a Survivor ötletében, hogy hosszas próbálkozás után újra visszaverekedték magukat Les Moonves irodájába, hogy még egyszer előadhassák, miről is szólna a műsor. Moonves azonban még mindig kétkedett: egy főműsoridős sorozat színészek, forgatókönyv nélkül, ’átlagos’ emberekről, akik bizonyos keretek között azt csinálnak, amit akarnak?

Az epizódonkénti egymillió dolláros költségvetés sem volt túl bíztató, de mivel Burnett ragaszkodott hozzá, hogy a műsor látványvilágának a Jerry Bruckheimer mozifilmek képi világához kell hasonlítania, ennél olcsóbban nem lehetett megoldani. A CBS vezetője úgy döntött, hogy ő nem hajlandó kockáztatni egy olyan műsorral, amihez hasonlót sem látott még senki, így azt mondta az angol producernek, hogy ha tud hozzá előzetesen szponzorokat szerezni, akkor esetleg belemegy. A nagy cégek marketing-igazgatóit sokkal könnyebb volt megnyerni mint Les Moonvest.

Pár hónap alatt sikerült annyi hirdetőt találni, hogy a műsor teljes költségvetését fedezni tudták belőle, így a CBS akkor sem vesztett volna semmit, ha megbukik a Survivor. Végül Moonves zöld utat adott a műsornak, ezzel útjára indítva az első igazi reality műsort az Egyesült Államokban. (Hozzá kell tenni, hogy az MTV ekkor már évek óta sugározta a The Real World című műsort, amely szintén profi színészek és előzetes forgatókönyv nélkül készült, de ezt akkor még mindenki az Music Television fiatalos, időnként őrült ötleteinek egyikének tartotta, nem használták még a ’reality’ kifejezést.)

A Survivort először 2000. május 31-én mutatták be, az első szezont még csak a nyári, kevésbé fontos időszakra tették be, hogy bukás esetén se veszélyeztessék az úgynevezett „sweep” hónapok sikerét. Már a legelső adás megverte az akkor csúcson lévő Who wants to be a millionaire?-t a 18-49 éves korosztályban, és a műsor nézettsége hétről hétre nőtt. A szezonfinálét több mint 51 millión látták, még az Oscar-díjátadásnál is több nézőt vonzva.

A CBS mindig is az idősebb nézők körében volt sikeres, még a 90-es években is a Diagnosis: Murder és a Murder, She Wrote című sorozatokkal operált, amik a 18-49 évesek körében katasztrofális nézettséget produkáltak, habár a teljes lakosság adatait vizsgálva azért egész szép eredményeket hoztak, hiszen rengeteg idős ember nézte ezeket a sorozatokat. Ezen azonban a CBS már régóta változtatni szeretett volna, hiszen így a hirdetők dollármilliónak nagyrésze az ABC-n, és az NBC-n kötött ki.

A Survivor volt az első olyan műsora a CBS-nek hosszú évek óta, amelyet a fiatalok is szívesen néztek. Ráadásul a Survivor nemcsak a CBS szerencséjét fordította meg, hanem elindította azt a folyamatot, ami egészen 2004-ig meghatározó eleme az amerikai televíziózásnak: a valóságshowk akkor még végeláthatatlannak hitt folyamát. Az új televíziós műfaj pillanatok alatt meghódította a nézőket, nemcsak az Egyesült Államokban, de világszerte: a Big Brother c. produkció közel 70 országban került adásba, és szinte mindenhol két, három, vagy még több szezont élt meg.

Sőt, a műsor még 2007 elején is az érdeklődés középpontjába került, amikor Angliában, a Channel4 csatornán futó Big Brotherben az egyik szereplő rasszista megjegyzéseket tett egy indiai – szintén a házban lakó – színésznőre. Az Egyesült Államokban a Big Brother nem lett kirobbanó siker, bár a CBS így is nyolc évadot készített belőle. Mindig akadtak a holland mintára készülő műsornál sikeresebb realityk a tengerentúlon.

Alig több mint két évvel a Survivor premierje után, a FOX hálózat nyári műsorstruktúrájának 40%-át a reality programok töltötték ki [medialifemagazine.com, 2002. május 16.]. De a többi hálózat is közel hasonló mennyiségű realityvel készült. Még 2004 februárjában is, a „sweep” (azaz a hirdetési árakat leginkább befolyásoló) hónapban is a műsoridő 20%-át tették ki a valóságshowk [MediaResearch.org, 2004. július 8.]. Ezek a műsorok fiatalos, dinamikus és mindenekelőtt olcsó műsorok voltak. Egy-egy reality-epizód legyártása akár tizedannyiba került, mint egy úgynevezett scripted, azaz forgatókönyv alapján készülő drámasorozatok vagy vígjátékok.

A Who wants to be a millionaire? nyolc epizódja például mindösszesen 1.7 millió dollárjába került az ABC-nek (azaz adásonként 200.000 dollárba), és eleinte 25 millió nézőt vonzott hetente, többet, mint a Friends, pedig a szitkom utolsó évadáért epizódonként 10 millió dollárt fizetett az NBC a Warner Brothersnek. Ráadásul a realityk esetében sokkal nagyobb lehetőség nyílt egy-egy új ötlet kipróbálására, hiszen ha egy valóságshow megbukik, az alacsony gyártási költség miatt közel sem veszt annyi pénzt a tévéhálózat, mint egy drámasorozat esetében.