A Kékfényről már írtunk egyszer egy rövidkét, de most keményen belemegyünk a lényegbe, hogyan született, mikor, miért, minek, és egyáltalán.

1965 elején vagyunk, és a televízió politikai szerkesztőségének munkatársai erősen törik a fejüket, hogy kéne a képernyőre valami jó erős hazai rendőrségi riportázs. A belügyesek és tévések erre összeültek és számos stábülés után Ladvánszky Károly (a későbbi belügyminiszter helyettes, '65-ben még rendőrtiszt) megfogalmazza "egy társadalmilag hasznos és egyúttal szórakoztató bűnügyi sorozat gondolatát". Mondjuk az Utánam srácok!, és a Kántor is simán besorolható ebbe a kategóriába, de ne hasogassuk a szőrszálakat, mindenki röhögjön csendesen befelé. A címre számos ötlet felvetődött, végül titkos szavazással döntöttek a "Kékfény" mellett, de azt szerintem soha senki nem fogja tudni nekünk elmagyarázni, hogy miért kellett titkosan szavazni egy rohadt műsorcímről.

Az is vicces, hogy Chicagóban 1961-ben létezett egy hasonló bűnügyi műsor nagyon durva címmel: Adja kölcsön a szemét és a fülét a rendőrségnek, hogy jobban védelmezhesse Önt. Ez a műsor egyébként állítólag a maffia szíves közbenjárására meg is szűnt hamar, de szerintem a maffiának nem a műsorral volt baja, hanem a teljesen idióta címmel.

Vissza a Kékfényhez. Az első időkben a szokásos riportokat nyomták a rendőrök, tűzoltók, határőrök munkájáról, de egyre inkább fő téma lett a bűnözés. A műsor kezdetben csak lezárt bűnügyek elemzésével foglalkozott, elítélt, kezüket tördelő bűnözőkkel készítettek riportokat. "Az áldozat valahogy hátulról beleesett a késembe." Később jött az ötlet, hogy a nézők segítségét kérjék egy-egy nyomozáshoz, ekkor született meg a Kékfény telefonszáma, és levélcíme, az első ilyen segélykérős adás pedig 1969. április 17-én volt.

A műsorhoz a Belügyminisztérium illetékesei szállították az alapanyagot, a szórakoztatást pedig úgy oldották meg, hogy a hülye bűnözőket ki lehetett röhögni. Például, ha egy rablóbanda tagjaitól egyenként megkérdezték, hogy hogyan osztották el a pénzt, akkor irgalmatlan kamuzásra lehetett számítani.

A műsornak óriási sikere volt a nézők körében, de ez soha nem jelenti azt, hogy néhány mindentudó kisokos ne kérdőjelezte volna meg a műsor 'hasznosságát'. "Jogászok céltalan izgalomkeltésnek minősítették, és az ifjúság számára ötletadó kiskáténak a bűnözésben. Mások meg azzal érveltek, hogy a tévé a bűnösök személyes bemutatásával nemegyszer rokonszenvet kelt egy-egy jószövegű, előnyös külsejű figura iránt, és ezzel zavarja a nézők erkölcsi ítélőképességét..."

Bejegyzésünk Radványi Ervin 1977-es cikke alapján készült.