Közel a 2006/2007-es NHL-szezon vége, még néhány meccs, néhány nap, és kezdődik a nagydöntő, és hálistennek mindent meg lehet tekinteni a sportegykettőn ügyesen. Akár éjjel, élőben, eredetiben, akár másnap, magyarul. A jégkorong az a kivételes sportág, amelyet hazai kommentátoraink közreműködésével követni jó igazán. Azért, mert van Spiller István.

Egyre inkább belehabarodom a hokiba, írok is róla néha, de igyekszem szerénynek maradni. Például, mert az információ, ami esetleg birtokomban van, vagy amit meg bírok szerezni, nemhogy a század-, az ezredrészével sem ér fel annak a horribilis tudásnak, ami Spiller szakkommentátor tulajdona.

Nincs szituáció, nincs arc, amelynek lezajlása-feltűnése kapcsán Spiller ne idézne fel és osztana meg visszakézből a publikummal valami abszolút adekvát pluszt. Amit mond, okosan, rokonszenvesen mondja, ott és akkor, amikor kell. Nemcsak azt látja, mi történik a jégen, hanem azt is, miért. Sokan mondják, amerikai fociul is ugyanígy tud – ezt nem csekkolhatom, egyik futball sem érdekel. Lehet, hogy a rengeteg értelemhez kéne érzelem is, Spiller szenvtelen, de végső soron jól van ez így. Nem muszáj mindenkinek sikoltoznia.

A sportközvetítés nehéz szakma, a szimpatikus tévés eleve alig létező emberfajta, már akkor sem hemzsegtek a pályán – illetve a pályák mellett – a tényleg okosak-szellemesek-frissek, amikor alig telesportnyit kellett volna belőlük összegyűjteni. Aztán lett annyi sporttévé, mint a nyű, és a szakkommentátor intézményét is honosították. Ebből pedig nyomasztó verbális ámokfutások következtek, egyszerű elméjű állástalan edzők, nyomasztóan közhelybajnok újságírók, beszédképtelen szabadnapos sportolók közreműködésével.

Éppen csak azt nem kapta-kapja meg a néző, amiért az egésznek értelme lenne: hogy olyan dolgokat vétessenek észre és ismertessenek meg vele, amelyeket magától nem tud, amelyekről az életben nem hallott. Becsüljük meg Spiller Istvánt.