Ha valaki a '60-as években akart tv-kritikus lenni, akkor egyvalami kellett hozzá nagyon: tévékészülék. Guberáló rovatunk beharangozójában megígértük, hogy kiállítjuk múzeumunkban a hatvanas-hetvenes évek tévékritikusát is. Első ránézésre abban különbözött a maitól, hogy nem bazmegelt, jól nevelt volt és kisfogyasztású, mert egyetlen csatornával beérte, "kritikát csak az I-es adásról írok. A II-es programot alig nézem, félve, hogy az I-esből valamit elmulasztok." Hát azért valljuk be, ez megható, elvolt egy darab csatornával egész nap.

Egyébként Vilcsek Anna kritikussal a Rádióújság 1972-es szeptember 17-i számában készült interjú. Az, hogy a tévékészülék nagyobb probléma volt, mint ma gondolnánk, nem vicc: "Mikor 1960-ban a Magyar Nemzet elhatározta, hogy - tekintettel a tévé növekvő szerepére - megindítja a tévékritikát, rám esett a választás , lévén, hogy a rovatban még csak nekem volt készülékem." Az akkori tévékritikus napi 3-4 órában tapadt a képernyőre, kedvencei az "összetett politikai adások" és a tévéjátékok voltak.

Az akkori tévékritikus brutál ember volt, ugyanis a tévéjátékokat képes volt kétszer is megnézni, hogy "jobban felfedezze az értékeiket és hibáikat". Mivel a hatvanas-hetvenes években még nem volt videó - még a tévékritikusnak sem -, a kétszeri megnézés úgy lehetséges, hogy a bemutatandó tévéjátékokkal először sajtóvetítésen fárasztották le a kritikusokat. Úgyhogy a kritikusnak nem volt más dolga, mint fölvenni a szürke garbóját, a vastagkeretes szemüvegét és kritikushoz illő fanyar fejjel lesni az értékeket és hibákat.

A Magyar Nemzet minden szerdán másfél hasábot szentelt a sima tévékritikának, tehát Vilcsek Anna szerdánként magasztalt vagy alázott, vasárnaponként pedig két hasábban általánosabb tévés témákról értekezett. Amikor Vilcseket kritikusi alapelveiről kérdezi a riporter, mintha csak a Comment:com kritikusai nyilatkoznának: "Igazat írni - úgy, hogy senkit emberi méltóságában ne bántsak meg."