A balázsok és mónikák tengerében sírós szemmel halászó egyszeri tévénéző már annak is örül, amikor véletlen klikkolgatással olyan, hazai gyártású műsorra akad, ami hat perc alatt nem kergeti az őrületbe, hát még annak, amikor olyanra talál, amiről esze ágában sincs elkapcsolni, sőt, szeretné, ha egész este azt a bizonyos műsort nézhetné. Jelen esetben az m1 Dob+Basszus című műsora volt az, ami szombat este odaszegezett a képernyő elé, és az istennek nem engedett elkapcsolni, pedig bevallom férfiasan: nem nagyon szeretem Ákost, sőt.

Lévai Balázs nagyon tud műsort csinálni. Az eddigi adásokból is kiviláglott, hogy alaposan felkészül az adott témából, szakértőket hív be a stúdióba, és esze ágában sincs véleményt formálni, önmagát előtérbe helyezni, hagyja, hogy a riportalany beszéljen, elmondja, hogy egy adott dal hogyan született és miért, és ez így van jól, hiszen egy műsornak nem a készítőről kell szólnia, hanem annak alanyáról. Az Ákost bemutató adás sem akart többet, mint bepillantást engedni a művész motivációi mögé, megmutatta, hogyan készül egy nóta, mitől lesz egy koncert olyan, amilyen, kik azok a rajongók, akik akár még a határon túlra is elkísérik Ákost, és így tovább.

A műsor informatív volt és érdekes, nem ment át bálványimádásba, vagy fikazuhatagba, nem formált véleményt Ákos politikai hovatartozásáról, és nem röhögte ki a Bonanza Banzájos napokat, bátran bemutatta a kezdeteket, és azt is, hová jutott el Ákos a pályafutása során. Ami a legérdekesebb az egészben, hogy a mai magyar riport- és tematikus műsorok legtöbbikével ellentétben nem derült ki, hogy Lévai Balázs szereti-e Ákost, vagy sem, még ezt a luxust sem engedte meg magának, és pontosan ettől vált annyira nézhetővé, és élvezhetővé a műsor.