Már akkor sejtenem kellett volna, hogy mire akadtam, amikor Szily apuka tanácsára ki akartam venni a könyvtárból a Pettson-sorozat valamelyikét és nem volt. Mármint nem volt bent, a könyvtáros pedig azt tanácsolta, hogy jegyeztessem elő a könyveket, mert máshogy nem fogok hozzájutni. Meg is tettem és az első, amihez hetekkel később hozzájutottam a Pettson karácsonya volt.

Odáig semmit sem tudtam a svéd mesterről, de gyerekek százezreihez hasonlóan azonnal Sven Nordqvist-hívő lettem. Nem elég, hogy a magányos vénember és cicájának kalandjai nagyon szeretni valóak és emberségre, cicaságra tanítanak, hanem a szerző illusztrációi is nagyon bájosak. Igazi, klasszikus vonalvezetés és mégis tele ötletekkel, egyszerűen imádni való. Nem különben a könyveiből készült mesefilm, a Pettson és Findusz.

A karácsonyi történeten kívül, amikor Pettson eltöri a lábát és a szomszédok hoznak nekik ünnepi vacsorát a kedvenceim közé tartozik, amikor sátorozni viszi Finduszt a kertbe, meg amikor húsgolyót ültetnek a veteményesbe, de szinte mindegyik rész nagyon aranyos.

Bár elég jó az adaptáció és a szinkronok is jól sikerültek, azért nekem mégiscsak a könyvsorozat marad a kedvencem, mert valahogy a lelki finomságok nem jönnek át annyira a rajzfilmen. De lehet, hogy ez csak a szokásos „melyik élmény volt hamarabb”-problematika. Ajánlott minden nemű gyereknek úgy három éves kortól.

Látható a Duna TV-n és a Minimaxon változó időpontokban.