Amikor úgy 1985 környékén Cinu, a gimi sztárfutballistája behúzott egy bőrbe, és röhögve lépte át alattomosan utánacsúszó jobbomat, nos, akkor határoztam el, hogy a labdarúgással csak jó szájkaratés módon fogok foglalkozni, pofázni sokkal könnyebb, mint futni, és akkor még a labdáról nem is beszéltem, gurul is, pattog is, stb. A Lúzer FC tegnapi adását látva azonnal azonosultam a szereplőkkel, pontosan tudom milyen az, amikor az ember kurvára nem ért a dologhoz, de azért mindent megtesz annak érdekében, hogy az oldalvonal mellett üvöltő edző ne tépje ki azt a kevés haját ami még a fején díszeleg.

Egyszerű, de nagyszerű kis műsor ez, a realityk szokásos heti kieséséről itt nincs szó, lehet az ember annyira ügyetlen, mint Kósa szerecsenmosdatása a Mokkában, nem zavarják haza - ide valószínűleg csak bekerülni volt nehéz, és csak önként lehet távozni, akkor, amikor az embernek elege lesz abból, hogy ötpercenként leüvöltik a fejét. Urbán egyébként meggyőzően hozza a kiképzőörmestert, tuskó, amikor annak kell lennie, de akad egy-két jó szava minden lúzerhez, ha megérdemlik. A csehszlovák teremfutballista-frizura hazai meghonosításáért felelőssé tehető Véber György sem rossz a másodedző szerepében, tudja hol a helye, és ez így van jól.

A lúzerekről különösebben nincs értelme polemizálni, idétlen, de lelkes férfiak a tinikorból éppen kinőtt zenekedvelőtől a túlsúlyos szakácsig. Megvan minden, ami a szórakoztatáshoz kell, az edzésen idétlenek és nem értik miért üvölt az edző, ha nem tudják, hogy mi az a rézsútos középtartás, de lelkesek, és felvállalják idétlenségüket, és ez így nagyon is rendben van. A casting a magyar realitykkel ellentétben rohadt jól sikerült, és pontosan ez az, amiatt én rendszeres nézőjévé fogok válni a dolognak, no meg azért, mert drukkolok annak, hogy agyonverjék a Ferencvárost.