Szepesi György, 15 millió magyar sportriportere betöltötte nyolcvanötödik életévét. Éltesse az Alkotó, üzenjük neki mi is, innen Bukurváraljáról (Bukarest neve két pohár vörös után). A nagy idők nagy tanúja nem tudjuk, hogyan éli meg a mai kerti törpék lihe-loholását a ciprusi gyepen, vagy a szövetségi káplár (valamikor kapitány) szánalmas mentegetőzését. Valószínűleg nem lehet neki -az Aranycsapat tizenkettedik tagjának- egy leányálom. Nekünk sem könnyű, akik az aranykornak csupán a romjain nevelkedtünk. Az első sportélményeink közé tartozik 1979 október 26., Magyarország- USA 0-2 , vagy 1986, a szovjetektől kapott hat adag tészta a mexikói világbajnokságon. (Istenem, hat órát stoppoltam Marosvásárhelyről Nagyváradra, hogy láthassam a meccset).

Érdekes, hogy a sport és a sportközvetítés színvonala sokszor összefügg. Mikor jó a sport, jó a sportriporter is. Hogy a jó sportriporter stimulálja a sportot, vagy fordítva, ezt még kutatják a tudósok. Micsoda közvetítések voltak valamikor. A riporterek az eseményt szolgálták, és nem saját egójukat.

Tény, hogy nemrég kitört rajtam a nosztalgia, és az Oroszország - Magyarország világbajnoki kézilabda mérkőzést rádión akartam meghallgatni. Mint annak idején, mikor nem válogathattunk a csatornák (kanális?) között, és a rádió igen komoly pozíciót töltött be határokkal teli életünkben. Sajnos a Pacsirta ma már nem szól, a Sokol, valamint a VEF sem alkalmas ilyesmire, ezért az internethez csatlakoztatott laptop jelentette a rádiót. Jött is szépen a műsor, mihelyt az enter gombot a Petőfire pöccintettem. Minden úgy volt, mint régen. Sőt a nyolc éves Márton Pált is magam mellé vettem, és elmagyaráztam neki, hogy valamikor a rádión hallgatott meccs jobb volt, mint a valódi. Sőt. Na de vissza az orosz-magyarra.

Ami ezután következett, az a Dimbovica (bukaresti folyó) partján edzett füleimnek is sok(k) volt. Kezdődött, hogy a beszélő (régen kommentátor) azt mondja, hogy:” hát ezek a csigazabálók mit összefújnak. Már elnézést kérek a franciáktól, de ezek a bírók...” Nagyon bölcs volt a kommentár, mert komoly kétségeim voltak arról, hogy olaszok vagy franciák vezetik-e a mérkőzést. Pontosított, a francia csigazabálókra gondolt. Szóval a franciák csigát zabálnak, vonja le a következtetést, gurgulázva Márton Pál (gondolom ezek után nyilatkozta Sárközy, hogy ő nem magyar) „Idióta, bíró, idióta.” „Most fújd le, ha van vér a pucádban” „Harapd le a fejét”. Próbáltam magyarázni Márton Pálnak, hogy valószínűleg a magyar közszolgálati rádió Petőfi műsorának a műsorvezetője hírtelen rosszul lett, és az egyik szurkoló a B középből vette át a mikrofont. Mint a honvédek a zászlót, Petőfi korában. Márton Pál, már rég nem figyelt rám, teljesen oda volt a röhögéstől és már látom, hogy neki mit jelent a rádió. A közvetítés végén megtudom, hogy a vulgáris, agresszív, gyűlölködő, aki mérkőzésből harcot, az ellenfélből ellenséget fabrikált nem egy szurkoló, hanem a közszolgálat embere. Persze, még mindig lehetett volna elnézést kérni, a mérkőzés izgalmára hivatkozni... de nem. Pár éve Romániában büntetést szabott ki a hatóság a közszolgálati rádióra, mert makarónisoknak nevezte, a vicc szándékával, az olasz csapatot. Persze-persze, Románia más.

Azóta nem hallottam, hogy Magyarországon valamiféle hullámot kavart volna az ügy. Vártam a sok esetben olyan érzékeny ORTT reagálását. Ja a Petőfi rádió nem ATV, és nem Cool, ha nincs benne egy kis „monnyon la a böszme” kit érdekel ma Magyarországon. Pedig számtalanszor bebizonyosodott, hogy az utcai agresszivitás a médiából modellálódik. Egy leköpött fénykép, egy idiótázás, egy harapd el a fejét. Lehet ezerrel elhúzott mellettem a ko(ó)r, és nem tudtam tartani a lépés a trendi közszolival. Legyen ez a magyarázat. Legyen, de akkor nem lehetne az adó nevét Petőfiről valami másra változtatni? Szepesi György is biztosan megnyugvással venné. Mert ma már neki sem lehet könnyű, szembenézni azzal, hogy mi maradt utána a rádióban (is).

A szerző Gáspárik Attila, a román médiahatóság, a CNA alelnöke