A minap jelent meg egy könyv a network adókon látható sorozatokról, és a New York Times volt oly szíves, hogy (a hype kedvéért persze, a szerző az ő kutyájuk kölke) részleteket közölt az egyik érdekesebb fejezetből - lássuk, hogyan került végül adásba az ottani Megasztár.

Simon Cowell, a képen látható fess angol úriember, 2001 áprilisában a UPN adó fejeseinek vezette elő az ötletet: egy többfordulós tehetségkutató műsor tervét, amit társával, a Spice Girls nevű hogyishívják kitalálójával ötölt ki. Az Angliában jól csengő két név persze semmit nem mondott a kissé unott amerikai arcoknak, és a Pop Idol névre hallgató eredeti műsor leírása sem segített dolgon: a prezentáció végén kínos csend fogadta az akkora már kissé ideges Cowellt. "Majd hívjuk" - mondta az egyik asszisztens, és a beszélgetés véget ért.

Nem ez volt az első, kudarccal végződött találkozó az ötletgyáros trió (harmadik partnerük szintén a Simon keresztnevet kapta) amerikai kalandozásai során. Az MTV mellett az összes network tévénél megkísérelték eladni "az amerikai álomról szóló" műsort, kevés sikerrel. Az ausztrál eredetű, majd Angliában sikerre futtatott ötletet mintegy 30 másodpers alatt sikerült eladniuk az ITV-nek, így joggal vakarhatták a fejüket, hogy vajh miért nem harapnak rá a tengerentúlon egy olyan éceszre, amin bukni nem nagyon lehet?

Pedig lehetett. 2000-ben az ABC egy "Making the Band" című riölitivel bukott olyat, mint Kun Béla, 2001-ben pedig a WB "Pop Stars" című sorozata távozott idő előtt a képernyőről - innentől kezdve a zenével foglalkozó, illetve arra építő műsorok kitalálóira úgy néztek, mint a leprásra. A FOX-nál korábban sikertelenül kilincselő Cowellhez csatlakozott a CAA (Creative Artists Agency - egy olyan ügynökség, melynek neve van a szakmában), és így az ötlet legalább eljuthatott Mike Darnellhez, a csatorna valóságsó osztályának vezetőjéhez is.

A csípős humoráról ismert Cowellt most nem engedték a stúdió közelébe, helyette inkább a sokkal elfogadhatóbb Fuller prezentálta az ötletet, és máris előrébb voltak egy lépéssel: a csatorna (melynek igen nagy szüksége volt egy friss nyári programra, mellesleg) hajlandó volt foglalkozni az ötlettel, ha nem kell kifizetniük a licenszdíjat, és a készítők megfelelő számú támogatót is szereznek a finanszírozáshoz. A tárgyalások ezt követően megkekedtek, így a CAA egy újabb kiskaput keresett, és talált: a FOX tulajdonosa, a News Corporation alapítója, Rupert Murdoch lányát.

Elisabeth Murdoch nyitott szemmel járkált a nagyvilágban, és tisztában volt azzal, hogy az ekkorra már hisztérikus rajongótáborral rendelkező Pop Idol amerikai inkarnációjában micsoda lehetőség rejlik: felhívta a papát, és megemlítette neki, hogy neki bizony bejön ez a műsor, és tessék megvenni. A többit el lehet képzelni, az addig vonakodó FOX kisfőnökök azonnal felhívták a Simon triót, és rögvest 15 rész sugárzási jogát akarták megvenni, hiába no, ha a tulaj mondja, akkor nincs apelláta.

A zsűrivel kapcsolatban már voltak fenntartások: az amerikai verzióban nem akartak angol zsűritagokat alkalmazni, de Simon kíméletlen beszólásait meghallgatva úgy döntöttek, hogy ezt a stílust és ezt az embert az amerikaiaknak is el lehet adni, így Cowell helye már biztos volt. (Simon ekkor éppen Angliában molyolt valamin, és már el is felejette a tengerentúli fiaskót. Na persze.) A további zsűritagokról, a kezdeti nehézségekről és a névválasztásról a folytatásban beszámolunk.