Nincs is annál aggasztóbb tünet, mint amikor valaki modern Balzacnak képzelve magát, életművét egyszerűen csak az Élet hű tükrének tekinti, miközben a fél ország rajta röhög. Mondjuk Horváth Ádám, amikor meghívott vendég volt A Nagy vita tévézésről szóló adásában. 

 Horváth Ádámnak van véleménye a szappanopera műfajáról, és ezzel nincs egyedül, sokan vagyunk így, a különbség csak az, hogy Horváth Ádám már megalkotta a tökéletes teleregényt, hátradőlhet, kritizálhat. Szerinte a szappanoperának az életről kellene szólnia, és fura módon azok a szappanoperák, amelyeket nem ő készített, nem is felelnek meg elvárásainak. Csakhogy Horváth két referenciamunkája sem felel meg saját elvárásainak. A Szomszédok és az Életképek az új életre kelt szocreál rémálom, az igazi nézhetetlen értelmiségi gagyi, amiben nyomokban sem található „élet”. Ráadásul 2006-ban újranézve a Szomszédokat érthetetlen, hogy aki ilyen fércmunkát kiad a keze közül, az miért nyilatkozgat önfeledten a tévésorozatok esztétikájáról. Más csöndesen megbújna egy falrepedésben, belátva, hogy „igen, én is csináltam már egy-két szemetet, amikor a szükség úgy hozta, meg amikor nem, akkor is”.

   A másik főmű, az Életképek természetesen halva született ötlet a műfajban már látványos kudarcot vallott rendezőtől, mérsékelt, ötlettakarékos szappanopera, amelyben nemhogy az élet bűzét nem szimatoljuk, de nem is igen történik benne semmi, azon kívül, hogy érdemes színészek bohócot csinálnak magukból a Horváth-féle szociális segélyért cserébe. Merthogy Horváth szerint az is szomorú, hogy a mai szappanoperákban nem színészek játszanak. Csak az van itt elfelejtődve, hogy a színész önmagában nem elég, kell egy forgatókönyvíró és egy rendező. Horváth Ádám sorozataiból mindkettő hiányzik, noha mindkettő ő lenne (állítólag nagyon is nem kevés pénzért), és innentől kezdve nagyon kínos, hogy arról osztja az észt a tévében, hogy milyen gyatrák azok a szappanoperák, amelyeknek mérhető a nézettsége.