És alacsony a kerítés. Azt eddig is tudtuk, hogy ha a homo sapiens egyedei kamerát látnak, akkor annyi volt az önkotrollnak, viszlát önbecsülés, sutba a szégyenérzettel, még a legnormálisabb családapa is képes totál hülyét csinálni magából ha azt viszontláthatja a képernyőn.

Az intézményesített gyökérség első fecskéje a Jackass volt, amiben mindenféle kivénhedt kaszkadőrök, deszkások és (saját bevallásuk szerint) meg nem értett zsenik próbálták saját magukat minél furmányosabb módszerekkel teljesen tönkretenni , a nézők bizonyos rétegét pedig a révületbe kergetni olyan kedves kis mókákkal, mint mondjuk iszonyú erős indiai chilli felszippantása orrlyukon keresztül és így tovább.

Ezt követte a brit mutáció, a Dirty Sanchez, melyben tulajdonképpen ugyanaz folyt, mint a Jackassben, csak ha lehet, még gusztustalanabb dolgokkal (borotvált fanszőrzet pizzába sütése és hasonló nyalánkságok), de akkorát még sem ütött, mint az eredeti.

Erre itt van nekünk a Call to Greatness, amiben 5 fazon elmebeteg világrekordok megdöntését tűzte ki célul maga elé. A pilotban pl. az ön-fejberúgás rekordja az első akadály (42 rúgás egy perc alatt), hát persze sikerül is, a mellékelt kép is mutatja, hogy érdemes küzdeni.

Ezt követi a marshmallow (mittudomén mi ez a szar magyarul, talán habosított cukor?) darabok orrklyukból való kifújása és azok szájjal való elkapása (távolsági rekord, minél messzebbről sikerül a nem mindennapi tett, annál jobb), a tojásdobás távolsági rekordja (kb 100 méter), és így tovább. Kár, hogy még csak egy félmosolyt sem nagyon tud kicsikarni az ember arcára a dolog, vagy csak velem van baj?