Justin Simien 2014-ben készült Dear White People című filmje nem jutott el Magyarországra. A kis költségvetésű film arról szólt, hogy milyen a fekete hallgatók élete egy képzeletbeli, de menő, Ivy Leauge egyetemen. Bár van rá példa, hogy nem különösebben számít a színészek bőrszíne, de általánosságban mondhatjuk azt, hogy a magyar közönség egy jelentős részét nem érdeklik a történetek, amik fekete emberek nézőpontjából mesélnek el, így nem meglepő, hogy a Netflix új sorozatának alapjául szolgáló film nem került hazai forgalomba.

Nem ebben a blogposztban fogom megfejteni, hogy ez hány százalékban rasszizmus és mennyire fontos a kulturális távolság, amit az emberek meg sem próbálnak csökkenteni. A Dear White People kapcsán azért érdemes itt kezdeni az egészet, mert egy olyan 10 részes, átlagosan 25-30 perces széria lett belőle, amin érezni: azért készítették, hogy a címben szereplő fehér emberek szemét egy kicsit felnyissák.

A sorozatnak meggyőződése ugyanis, hogy empátiával sok különböző problémán lehetne segíteni. Ha az ember kicsit félreteszi a meggyőződéseit, akkor más szemmel tud nézni a helyzetre. A Dear White People egy elég türelmes sorozat, ami kézen fogja a nézőjét és fel van rá készülve, hogy annak kevés rálátása van egy amerikai egyetem berendezkedésére és szokásaira, így átlag magyar néző számára is élvezhető, feltéve ha az angol nem okoz gondot, mert hivatalos fordítás nem érhető el hozzá.

A Winchester Egyetemen járunk, ahol elsősorban fehér diákok tanulnak, viszont egyre nagyobbra nő a kampuszon a fekete közösség, a sorozat az ő életükbe enged betekintést. Az egész olyan, mintha egy míves képeskönyvet néznék, amihez a narrációt a Breaking Bad Gus Fringje, vagyis Giancarlo Esposito biztosítja. A cél pedig, hogy a minél több különböző nézőpontot megismerjünk, ezért az epizódok is általában egy-egy arcot kiemelnek a tömegből, hogy jobban megértsük a helyzetüket. A legnagyobb megdöbbenést biztosan az szolgálja, mikor kiderül, hogy még egy ilyen egyetemen, ahova csak a feketék egy kis százalékának van lehetősége bekerülni, sem igazán homogén vagy egységes a közösségük és ők is fúrják egymást a bőrszínük, szexuális identitásuk, vagy a politikai nézeteik miatt.

A kvázi főszereplő Samantha White, aki a sorozat nevét adó rádióműsort is vezeti. Harcos jogi aktivista és szeretne minél többet tenni a feketék helyzetének javítása érdekében. Viszont saját közösségén belül is szembe kell néznie vele, hogy van vaki szerint túlságosan radikális és több bajt csinál, mint hasznot, más szerint meg épp hogy nem is tesz eleget. Aztán ott van Troy, az első fekete “HÖK elnök” az egyetemen, akinek meg egyensúlyoznia kell a közössége, a családja és az iskola felső vezetése között. Közben meg mindenkinek meg akar felelni, amitől nem lesz túl szimpatikus. 

Rajtuk kívül még 4-5 fontosabb szereplő van, de nem akarom, hogy csak a szereplők bemutatásával teljen az oldal, a lényeg inkább az, hogy a sorozat elég organikus tudja megoldani, hogy megismerjük a szereplőket és közben ugyanazokat a problémákat új szemszögből tudjuk vizsgálni. Ennek vannak előnyei és hátrányai egyaránt. Nem véletlenül írtam képeskönyvet a bevezetőben, ugyanis a sorozat, főleg az elején olyan, mintha egy képzeletbeli világban játszódna, amit csak a valódi világ szimulációjára hoztak létre. Itt az a kérdés, hogy kit mennyire zavar, hogy a nagyobb hatás kiváltása érdekében picit művibb lett a világ, vagy a párbeszédek egy része.

Elsősorban pont a narráció miatt volt ez az érzésem, de az elején még a kameramozgás, illetve a kompozíciók is azt érzékeltették, hogy nem "a valóságban" vagyunk. Később életszerűbb lett a hangulat, viszont ez a kicsit művi érzés nem múlt el. A dialógusokon is tetten érhető ez. Úgy éreztem, hogy a szereplők szavajárása, illetve filmes, zenés referenciái sokszor úgy hangzanak, mintha egy sokszor megszerkesztett publicisztikából származnának. Persze jól rávilágítanak a társadalmi elnyomás különböző fokozataira, csak úgy vitatják meg ezt a karakterek, ahogy a való életben szerintem senki.

Persze lehet cél, hogy ezt az egészet közben egy kicsit távol tartsák a valóságtól. Néha már össze is zavarja az embert ez a massza, mert a Dear White People van annyira “woke”, hogy azt is elismerje, hogy ez ugyan a feketékről szól, akiknek rossz a helyzete mondjuk a tévés reprezentációt illetően, de még így is jobb a helyzetük ahhoz képest, ahogy Hollywood az ázsiaiakkal bánik. Tudja azt is, hogy ezzel a 10 rövid epizóddal csak a felszínt kapargatja, illetve azt is, hogy párhuzamosan egymás mellett nagyon sok különböző módon feszül ellentét a társadalom tagjaiban és az emberek hajlamosak úgy tekinteni ezekre, hogy a rengeteg probléma közül egyszerre csak eggyel lehet foglalkozni és akkor miért pont a feketékkel kell.

A legjobb a sorozatban az, hogy közel hozza ezt a távoli világot, viszont az ember képébe is vágja, hogy fehér emberként, (pláne Magyarországról) lehet akármennyire is empatikus valaki, soha nem fogja tudni átérezni azt, hogy milyen érzés feketeként élni az Egyesült Államokban. Szerencsére az is kiderül belőle, hogy csak azért, mert a rasszizmus, a jogi egyenlőtlenségek talán soha nem tűnnek el és a társadalom soha nem éri el azt a kívánt állapotot, amiért olyan sokan küzdenek, ettől még minden egyes tüntetésre szükség van. Mert így lehet befoltozni azokat a szakadékokat, amik az emberek között vannak. A Dear White People elég intelligensen mutatta meg, hogy milyen belülről egy sokak számára idegen kultúra és erre milyen hatással vannak az évszázadok vagy évezredek óta begyepesedett szokások.