Nem elég, hogy a nők élete véget ér a gyerekszüléssel, még egymást is meg akarja ölni mindenki. A Hatalmas kis hazugságok című új sorozat Nicole Kidmannel, Reese Witherspoonnal, egy csomó sztárral és egy Oscar-jelölt rendezővel dobhat nagyot.

A Hatalmas kis hazugságok, az HBO új sorozata úgy beszél női sorskérdésekről, hogy ez eleinte szinte fel sem tűnik a krimiszál és egy kisváros minden törődésnek álcázott gyűlölködését bemutató cselekmény mögött. A sorozat egy olyan tipikus tengerparti városkában játszódik, ahol mindenki ismer mindenkit, ahol mindenki kisgyereke ugyanabba az iskolába jár, ahol pezseg a közösségi élet, és ahol mindezeknek köszönhetően a felszíni mosolygás mögött mindenki azon ügyködik, hogy belefojtsa a másikat egy kanál vízbe. Hiszen az ő gyereke bántotta az én gyerekemet a suliban, vagy az ő férje olyan gusztustalanul cuki vele még sok év házasság év után, az enyém meg nem. Vagy mert félek, hogy ő jön ki jobban a rongyrázós adománygyűjtő estélyből, vagy egyszerűen mert nem tetszik a képe. És akkor erre jön még rá egy rejtélyes gyilkosság, aminek ügyében persze mindenki gyanús, hiszen a fent vázolt légkörben ki ne akarná a legnagyobb kéjes boldogsággal gyanúba keverni a másikat?

Szóval simán működik a sztori akár mindenféle női olvasat nélkül is. Nem is csak simán, hanem nagyon jól: az a Hatalmas kis hazugságok szerencséje, hogy egy regény alapján csinált belőle sorozatot az Ally McBeal készítője, David E. Kelley. És ez látszik is azon, ahogyan minden egyes karakter sorsa, jelleme ki van dolgozva, és amilyen magabiztossággal teregetik ki már az első részben az összes olyan, nagy kérdést, amiknek a megoldása nyilván csak az utolsó, hetedik részben derül majd ki. És mert tűnik annyira összetettnek és sokrétűnek a sorozat, hogy az első részből ítélve még arra is legyen esély, hogy ezúttal kivételesen indokolt lesz egy sztoriból kétórás film helyett majdnem hét órányi sorozatot forgatni.

És ennek a záloga épp az, ami pedig csak a felszín alatt húzódik. Hogy a Hatalmas kis hazugságokban nem azért csak egy nevesebb férfi (Alexander Skarsgård) szerepel a csomó A-listás színésznő mellett (Nicole Kidman, Reese Witherspoon, Laura Dern, Shailene Woodley, Zoë Kravitz), mert egy újabb Szex és New York-féle csajszis csicsergésről lenne szó. Nem: a sorozat egyik központi témája az, hogy milyen egy negyvenes nő élete, milyen feszültségekkel van tele, milyen elnyomott nehézségek bújnak el a felszín alatt ma a nyugaton, és ebből minden szó hangsúlyos, a ma meg a nyugat is: az Oscar-jelölt rendező, Jean-Marc Vallée (Mielőtt meghaltam, Vadon) elég jól eltalálta, hogy abszolút kortárs legyen a sorozat világa telefonjukat baszkuráló kisgyerekekkel és hipszterszakállakkal, de azért a korszellem ne nyomakodjon a lényeg elé.

Olyan a Hatalmas kis hazugságok olyan, mint a Csajok tizenöt évvel idősebbek között és két fokkal kispolgáriasabb környezetben játszódó párdarabja, már ami a feminizmusát illeti – az is nagy dolog, hogy egy tévéműsor ennyire női szemszögű, már ez is összeköti a kettőt. Persze nincs szó dühös társadalmi aktivizmusról, csak annyiról, hogy a sorozat olyan nőkről szól, akik úgy érzik – vagyis pontosabban: tudják –, hogy a fő- vagy félállású anyává válással bizonyos tekintetben akkor is véget ért az életük egy része, ha egy esetleg ugyanolyan szép másik is kezdődött helyette. Hogy a társadalom vagy legalábbis a helyi közösség pontosan beárazza a tagjait, és a gyereknevelés mellett részmunkaidős munkát vállalni kénytelen, elvált nő eleve értékcsökkent terméknek számít, ha ezt nem is vallaná be senki. Akiknek két szintre is figyelniük kell, mert az egy dolog, hogy ők mit tudnak vagy akarnak megtenni a családjukért, a megélhetésükért, a közösségért, de az is számít, hogy ebből kifelé mi látszik, legalábbis ha az ember lánya nem akar beállni a köpködés közepére. Na meg a két szint már csak azért is érdekes, mert például az is lehet, hogy a felszínen annyira törődő, édes férj a négy fal között esetleg egy állat, amit nyilván el se hinne senki.

Szóval a Hatalmas kis hazugságok nemcsak izgalmasnak, de fontosnak is tűnik, bár persze egy rész után kérdés, mennyire tud és akar majd David E. Kelley rámenni a női szálra. De azért egyrészt a nagy nevek, másrészt a sztori összetettsége révén sanszos, hogy ez a réteg sem lesz elmismásolva. Meg az olyan apróságok miatt is lehet reménykedni, mint hogy a készítők egy kicsit, egész finoman azért oda is mondogatnak a szórakoztatóipari trendeknek, ami nem éppen a női szemszög figyelembe vételéről híres: például a férfiak sokáig csak kommentálják az eseményeket, de azt kellően pökhendi és felfuvalkodott módon – de azért ezúttal mégiscsak a kispadról. És az is szinte forradalmi – de ilyen téren a tévében talán valamivel jobb a helyzet, mint a hollywoodi nagyjátékfilmeknél –, hogy egyértelműen a feleségek a főszereplők, és fel sem merül, hogy ne ők lennének az aktív, döntéseket hozó, cselekvő felek, hogy bármiképpen is a férfiak függelékei lennének.

Az író és a rendező tapasztalata és profizmusa emellett a történetvezetésből is látszik: már-már idegesítően jól adagolják az infókat, félinformációkat és elsősorban a rejtélyes utalásokat. Olyanokat, mint hogy miután a főszerepet játszó Reese Witherspoon megbotlik, és ennek következtében összeismerkedik a városka új lakójával, Jane-nel (Shailene Woodley), a következő, a sorozatvégi rendőri nyomozásból előrehozott jelenetben valaki közli: „Ha a nő nem esik el, talán nem ölnek meg senkit.” Amivel pont nem tudunk semmit kezdeni, olyan képtelenségnek tűnik elsőre, mégis baromi kíváncsivá tesz a következő részekre. És az egész sorozat tele van ilyesmikkel – lásd még a mintaanyuka párnája alá készített pisztolyt –, szóval ha mást nem is, az alkotók azt biztosan elérik, hogy az ember mielőbb végig akarja nézni az egészet.

Amely érzést egyébként a színészek is csak felerősítik. Reese Witherspoon folyamatos pattogása például hiába idegesítő, a színésznő egyrészt pont így tudja elég pontosan megrajzolni a minden ügybe ösztönösen beledumáló, mindenféle anyukacsoportban részt vállaló, jóindulatában is egy kicsit tenyérbemászó nő jellemét, arról nem is beszélve, hogy amikor kell, tud annyi esendőséget is mutatni, hogy lássuk, többről van itt szó egy mitugrász asszonykánál. A legjobb barátnőjét játszó Nicole Kidman pont az ellenpontját hozza a szenvedélyes mintaházassága ellenére a felszín alatt kicsit túl ridegnek, merevnek tűnő szépség szerepében, hogy aztán egy erős jelenetben megmutassa, miért bujkál benne ott mindig a tartózkodás. A harmadik főszereplő, a mindenféle titkokat sejtető Shailene Woodley meg valahol kettejük között van lazaságban és gondterheltségben is: olyan tágra nyíltan őszinték a szemei, hogy biztosan lesz még valami rossz, ami kiderül majd róla.

Szóval az HBO új sorozata megérdemli a figyelmet, hiába mellőzték ezúttal a csatornánál a sárkányoktól és csatáktól kezdve a vadnyugati androidokig a CGI mindenféle felhasználási módját. Ez a felszín alatt parázsló, a női nézőpont tekintetében is újat hozni tudó kisvárosi tűzfészek talán így is nagyot tud majd szólni.

A sorozat első része február 20-án lesz látható kódolatlanul az HBO3-on, másnaptól pedig az HBO GO-n regisztáció nélkül is elérhető lesz.