Az a legnagyobb baj az olyan történetmesélési technikával, amiben a sztori, amit a néző kap, az az egyik karakter fejében játszódik csak le, vagy álom, vagy drogos képzelgés/hallucináció/trip/fasztudjami képében, hogy amint ez kiderül, onnantól a néző tulajdonképpen leszarja az egészet, mert minek invesztálni időt és energiát egy olyan epizódba, amiben a látottak 99 százaléka csak a képzelet szüleménye, de nem a sorozatot elmesélő íróké hanem az általuk megírt karakteré? Sajnos a Sherlock január 1-jén leadott, The Abominable Bride című epizódja pont ilyen volt, és még csak nem is ez volt vele a legnagyobb baj. Még ennél is spoileresebbek leszünk (bár ha valakinek az spoiler, hogy hőseink visszakerülnek a viktoránus kori Angliába, és ez ugye az időutazás feltalálása híján egyelőre nem lehetséges, CSAK FEJBEN, azon végképp nem tudok segíteni) az ugrás után.

A Sherlockot, de különösen alkotóit, Steven Moffatot és Mark Gatisst elérte az a végzet, ami sajnos a kritikai-, szakmai- és közönségsiker sorozatokat előbb-utóbb el szokott: az írók elhitték, hogy kurvajók, és mindent megengedhetnek maguknak, sőt, mindezt az orrunk alá is dörzsölik, emellett a fanatikus rajongótábor kedvéért olyan balfaszságokat is beleírnak a forgatókönyvbe, amiknek semmi keresnivalójuk benne, és amikkel szétkúrják a szerkezetet is - de mindegy is, a lényeg, hogy a hardcore fanok elégedetten csettintsenek egy okos, de nagyképű kiszólás, öntelt easter egg vagy látványosan ironikus főhajtás előtt. Így járt a Lost is például, ahol egy idő után már minden rész a fan service-ről szólt, a rajongók és rajongásuk kiszolgálásáról.

Az idén egy részt kaptunk, egy különállónak mondott, a rajongók régi kérésének megfelelően az 1800-as években játszódó történetet, amiben egy öngyilkos menyasszony szelleme gyilkol lelkesen férfiakat, és mivel a Scotland Yard nem ért semmit, jön Sherlock, hogy a nem túl csavaros ügyet kibogozza. Ez az egyik szál, a másik viszont visszaugrik a harmadik évad végére, amikor is Sherlock felszáll egy repülőre…aztán ott belövi magát egy fasza kis koktéllal, hogy elméje palotájában szabadon csatangolhasson, és megfejthesse az őt nagyon kínzó kérdést: vajh hogy lehet még mindig életben Moriarty? A másfél órás epizód tehát pár perc drogos rémálom tulajdonképpen, ahol az egyik szint a viktoriánus és a mai alkalomadtán keveredik egymással, és közben mintegy mellékesen van egy nyomozás is.

A vicc az egészben az, hogy maga az ügy már eleve nem méltó a Sherlock hagyományaihoz: miután Sherlock többször is elüvölti, hogy szellemek nincsenek, és ha minden elképzelhető faszságot lehántunk a sztoriról, ami marad, bármennyire is fura, de az az igazi megoldás, nem kell túl nagy képzelőerővel bírni ahhoz, hogy rájöjjön az ember, nem az öngyilkos özvegy gyilkol halála után, hanem valaki vagy valakik az ő nevében. Lásd még: fátyol a szellem fején, amivel faszán el lehet takarni a gyilkos arcát. Ha ezen túl van az ember, akkor már csak az a kérdés, hogy ki vagy kik gyilkolásznak, ezt egy Népszava kalapáccsal verik a fejünkbe az első perctől fogva: a feministák, azok. A szüfrazsettek, baszki, akik KKK-süvegben tartanak titkos szeánszokat éjszakánként.

Hogy ez mekkora faszság, azt nem részletezném, mert minek. Az epizódban Moffat és Gattis igyekszik úgy tenni, mint akik a női egyenjogúság mellett állnak, Sherlock még meg is jegyzi, hogy ez egy olyan háború, amit el kell veszítenünk, Watson meg kap a fejére, mert a Sherlock-történetek szerzőjeként a női karakterekkel nem foglalkozik eléggé. És mindez mire jó? Hogy Sherlock, egy férfi megfejthessen egy rejtvényt Moriartyról, egy másik férfiról. Akkor minek a feminista tanmese 90 percen át?

Az epizódnak persze vannak jó pillanatai, Cumberbatch és Freeman pont olyan jó, mint eddig, és amikor csak nyomoznak a múltban és egymásnak szólnak be - a szellemre várakozva a kastélynál például nagyon jó a dialóg - az pompás, sőt, a mellékszereplőket sem érheti kritika, mert nagyszerűen játszanak. Andrew Scott Moriartyja pont olyan elviselhetetlenül tenyérbemászó és idegesítő, mint eddig, és a kismillió főhajtás közül a vízesés, ahol ugye Sherlock a Doyle-regényekben életét veszti, látványos, bár kissé fesleges parasztvakítás lett. A jelennel való keveredés azonban felesleges volt, és csak arra volt jó, hogy valahogy összekösse a harmadik évad végét a 2017-ben (!!!) érkező negyedik elejével. Amikorra mindezt már remélhetőleg el is fogjuk felejteni, és minden visszaáll a rendes kerékvágásba.