Háromszor is tönkretehette volna a karrierjét a bérgyilkosos interjú után, írja Juszt László, vagy valamelyik gyakornoka (már ha abból indulunk ki, hogy az itt olvasható írásban annyi hiba van, hogy mi, feketeöves elgépelők és vesszőhibavétők is csak nézünk) a Sztárklikk nevű lapon. A jó pár bekezdésen át folytatódó ekézés kitér arra, hogy Juszt ideges lett, amikor Freit meglátta Friderikusszal összezárva bohóckodni, ezért többször megkérdőjelezi Frei szakmai múltját. Vitatja, hogy az Északi-sarkon felvett riport az valóban ott készült-e, megkérdőjelezi az Ebola kitörési pontjaként beállított kunyhó valódiságát és persze feljön a bérgyilkosos sztori is, jóhogy.

A cikkből egyébként az jön le, hogy Juszt, ha akarta volna, bármikor tönkre tehette volna Freit, de nem akarta, igaz, ezt mindig megbánta az ilyen nemakarások után rögvest, mert Frei nemhogy meghúzta volna magát a veszély (értsd: Juszt leleplezi) láttán, egyenese pimasz lett, először könyörgött, utána beszólt. Utóbbi egyébként egymillió forintjába került, mert volt a két médiagigász között egy szerződés, miszerint aki beszól hamarabb, az fizet a másiknak. Mert ezek ilyen karakán pasik, tetszik érteni.

Juszt azt írja, a bérgyilkosfenyegetés árnyékában élő Orbán sírós felesége miatt háborodott fel igazán, akkor érezte úgy, hogy ami sok az sok, és elment Moszkvába, megkeresni a statisztát, de mire hazaért, Frei már tudott a dologról, és addig könyörgött neki, míg nem hozta le az anyagot. Igen, ennyire nagyvonalú ember ez a Laci. Bezzeg Frei, derül ki az írásból, képes volt a 600 dollárért magát bérgyilkosnak hazudozó statisztát lenyúlni 200 dollárra, holmi italszámlát emlegetve. Ejnye már, Tamás, a pitlákerségnek is van határa.

Hazafelé jöttem, amikor a repülőgép kapitánya behívott a pilótafülkébe, s a következő üzenetet adta át: "Azt kéri a Frei úr az Ön feleségén keresztül, hogy ne beszéljen a Ferihegyen Önre váró újságírókkal, mielőtt vele nem találkozik." Így tettem. Hiba volt. A Hélia szálló előtt találkoztunk. /Friderikusznak most azt állította, hogy soha nem beszéltünk!/ Könyörgött, hogy ne adjam le a riportot, mert tönkre teszem a pályáját. Én azt mondtam, ebből csak úgy tud jól kijönni, ha ő mondja el, hogy hazudott. Ha megteszi, akkor nem adom le a riportot.

A cikk nagyjából így megy tovább, a szerző belső vívódásának krónikája igazán megkapó, drukkolunk neki, hogy gyűrje le a démonokat, és szabadítsa ki magából a belülről baszkuráló lelkiismeretet, mint Butch a Ponyvaregényben. Ott hiába mondta Marcellus Wallace, hogy le kell szarni az ilyet.

Harmadik hiba. Elgondolkodtam. Tényleg. Szabad tönkre tennem egy karriert? Leálltam. Mivel álltam le?

A kérdés, a “Mivel álltam le?” már-már hamleti, szinte látom a lendülettől kis híján orra bukó tévé ügyvédjét, aki erőnek erejével állítja le magát, mint Ash az Evil Deadben, igaz, ott levágtak egy kezet, de a legkétségbeejtőbb helyzetben tanúsított önkontroll miatt én helyénvalónak látom a párhuzamot.

És ezzel nem is lenne semmi baj, tegye csak helyre Juszt Freit, ha hazudott. De az utolsó két bekezdés, a személyeskedés, a családi ügyek felemlegetése, a mocsokban turkálás csak emlékezteti az embert arra, miért nem vitte sokra Juszt László.