Hogy is van a mondás? Két dologról nem akarod tudni, hogy készül, a kolbász és a politika? Őszintén szólva, a House of Cards, azaz Kártyavár három évadát látva engem a kolbász már annyira nem tudna meglepni. Az egyelőre 39 résznél tartó széria egyébként nem amerikai találmány, egy brit politikus, Michael Dobbs írta meg az eredetijét azt követően, hogy összerúgta a port Margaret Thatcher miniszterelnökkel, de erről bővebben az Indexen megjelent interjúban ő maga mesél.

Az amerikai változat Washingtonban játszódik, és egy Frank Underwood nevű demokrata politikusról szól, aki eljutott kb. a párt frakcióvezető-helyettesi posztjáig, ami nem kis hatalmat ad a kezébe, és aminek (is) köszönhetően az elnök beülhetett az ovális irodába. És Frank, tök jogosan persze, azt várta, hogy majd ezért kap egy pozíciót a kabinetben, mondjuk a külügyminiszterit, az olyan szexi.

Franket viszont alaposan megszívatják.

Az a politikai alapigazság, hogy aki nem képes a saját anyját eladni két forintért, az ne menjen erre a pályára, Frank ellen dolgozik, azok fordulnak ellene, akik az ő hátán másztak egyre feljebb, és tulajdonképpen nem bízhat senkiben a feleségét és a saját stábját kivéve. Frank viszont elég kitartó fajta, és ami ennél sokkal fontosabb: bosszúálló, manipulatív, agresszív, kegyetlen és becsvágyó. És nekilát, hogy olyan magasra jusson, amilyen magasra csak lehet.

A House of Cards eredetije hiába íródott sokkal hamarabb, a mai napig egyfajta parafrázisnak tartják, az anti-Elnök embereinek, ami a sorkini idealizmust a sarokba rúgva tök őszintén igyekszik azt bemutatni, hogy ha valaki tudja és érti, mit jelent az a szó, hogy hatalom, és azt könyörtelen pragmatizmussal alkalmazva, lelki szemei előtt csak a céljait bámulva cselekszik, milyen magasra juthat. Márpedig Franket (Kevin Spacey) semmi más nem érdekli. Analitikus elme, zseniálisan átlátja a sakktáblát, nincs olyan ellenfele, de szövetségese sem, akinek ne látná előre minden lépését, és ha arra kerül a sor, hogy egy szavazat megszerzéséért egy régi harcostársa szekrényéből két kézzel tépjen ki egy csontvázat, hát legyen, megteszi.

Frank hataloméhségét és manipulatív személyiségét tökéletesen tükrözi felesége, Claire (Robin Wright), aki pontosan ugyanúgy vágyik arra, hogy valami olyat tegyen, ami számít, amivel bekerül a történelemkönyvekbe, amitől fontos lesz (és ez nem feltétlenül azért tör rá, mert otthon boldogtalan), viszont módszereiben merőben más, finomabb, óvatosabb, nőiesebb, de amikor kell, legalább annyira kemény és kíméletlen, mint Frank. Az első évadban ez a kész színész, és a sorozat írói (Beau Willimon, Keith Huff, Sahah Treem és társai) egy végig izgalmas, kiszámíthatatlan politikai krimit tettek le az asztalra, amiben van egy olyan húzás, amivel a nézőt teljesen be lehet vonni a sorozatba. Frank ugyanis néha lebontja az ún. negyedik falat, azt, ami a nézőtől elválasztja, és kibeszél a tévéből, nekünk. Elmagyarázza, hogy mit miért tett, tesz, vagy fog tenni, ezzel cinkosává tesz mindenkit, aki éppen ott ül a tévé előtt.

Ez egy pompás, nagyon hatékony eszköz, és ha jól használják, akkor nagyot tud dobni az epizódokon. A bajom a House of Cardsszal az volt, hogy a második évadban egy kicsit elszaladt a ló az alkotókkal, és olyankor is ránk nézett sokat sejtetően Frank, hogy “és most őt nagyon meg fogom szívatni”, amikor tudjuk, hogy mi fog történni, és teljesen felesleges, hogy elmondja. Ez egy kicsit olyan volt, mintha lenézték volna a közönséget, ami soha nem tesz jót egy sorozatnak. Az első két évad nagyon kemény politikai csatározásai után jött a harmadik, amiben minden a feje tetejére állt, és ettől kicsit le is ült a sorozat, de nem spoilerezünk, mert minek - 39 részt simán le lehet darálni egy hét alatt, csak akarni kell. Nem fogják megbánni.