Béla megbolondult. Jó, mindig is egy kis troll volt, ha valaki kérdezett tőle valamit, akkor csak odavetett valamit, a tanárok sem nagyon mertek rászólni, mert az alapítványi iskolát tulajdonképpen az apja pénze tartotta el, szóval azt csinált amit csak akart, amikor jött egy új tanár, és megkérdezte hogy hívják, csak annyit mondott, “Béla”, és kalap, a kérdésre, hogy vezetéknév van-e ehhez, azt felelte, hogy

ezt a kérdését közérdekű adatigénylésként kezelem, a jogszabályok által előírt keretek között válaszolok rá,

amire ugye a tanárnő köpni-nyelni nem tudott, de amikor panaszkodott volna Bélára, hogy lekezelő, nyegle, a dolgozatait egyszavas válaszokkal beadó, az iskolát és úgy egyébként az oktatás intézményét mint olyat rühelli, a többi tanár azt mondta neki, hogy hagyja, amíg az apjának ennyi pénze van, Béla azt csinál amit akar, tulajdonképpen le kell szarni, és kivárni, míg kibukik az iskolából, vagy az apja csődbe megy.

Onnantól az egész iskola leszarta Bélát.

Két hete vettük észre, hogy ez nagyon zavarja. A büfés folyosón, ahol a legtöbben járnak, a faliújságra egyre több dolgot pakolt fel, de ebből mi nem nagyon vettünk észre semmit, mert a tanárok is ide rakták a hirdetményeiket és Béla fecnijeit előbb-utóbb eltakarták a fontosabb irományok, hogy pl. mi lesz a tankönyvosztással, mennyit kell befizetni a kirándulásra, és hogy mikor lesz a közös fotózás azzal a híres menekülttel, aki Szudántól idáig szelfizte magát. (Jó, erről kiderült, hogy kamu.) Béla taktikát váltott, és vastag, lila fejléces tacepaókon kezdte kirakni az üzeneteit. Az új tanárnő az egyik szünetben elolvasta az egyiket, és elsápadt, mert Béla egyik dolgozatához fűzött megjegyzéseit, és azokat a kérdéseket látta viszont, amiket a szüleinek küldött arról, hogy miért ilyen indolens a gyerek.

A tanári kar (meg persze mi is) figyelni kezdte a faliújságot, és Béla vérszemet kapott, szinte minden magánlevelezését kipakolta, hiába írta bele szinte mindenki a neki küldött üzenetekbe, és a hozzá intézett kérdések alá, hogy

Levelem tartalmának közzétételéhez nem járulok hozzá,

Béla nem foglalkozott ezzel, és továbbra is bátran kiragasztgatta a beírásokat, intőket és az apjának megküldött, a viselkedésével és tanulmányaival foglalkozó kérdéseket és válaszokat, amiket egy idő után a Tisztelt kolléga! megszólítással kezdett, mintha a matektanárra évek óta együtt dolgoztak volna pedig nem, Béla semmit nem tudott arról a szakmáról, és ezért nagyon irigyelte a teljes tanári kart. Jó, a tornatanárt annyira nem, de őt meg inkább azzal vádolta meg egy ilyen levélben, hogy ha elárulja neki a vezetéknevét, akkor majd becsmérelni fogja valahogy, amin a tornatanár jót röhögött, mert Béla annyira azért nem volt fontos pont az életében.

Béla legutolsó húzása is jellemző volt rá: az apjához intézett levelekbe belenyúlt, a tartalmát megváltoztatta és úgy tette ki a faliújságra, de ezen a ponton már mindenki csak röhögött raja, hogy szegény Béla, mit meg nem tesz azért, hogy rá figyeljenek, de megszívja, mert ettől a ponttól kezdve már senki nem hitte el egy szavát sem. A kis hazudósnak.