Mike Judge tudja, hogy kell tálalni a prosztó humort. Ezért csap oda a Beavis és Butt-Head és ezért jó a Szilícium-völgy is, ami úgy kellett már, mint egy falat kenyér. Kicsit már kezd sok lenni a gekkekre kiélezett vígjátéksorozat, mert ugye a teljesség igénye nélkül ott van a Dads, a The Big Bang Theory, a Workaholics is úgy ahogy, de mégis csak a Mike Judge-féle vígjátéksorozat tudja hitelesen parodizálni a manapság elég divatos startup hisztériát.

A sztoriról röviden: egy srác, Richard feltalál valami iszonyat durva tömörítő programot, de a cucc valódi erejére és fontosságára akkor döbben rá, amikor egy nagyobb vállalat alkalmazottjai elkezdik buzerálni a rendszert, majd felhívja egy fővezér és 10 millió dollárt ajánl neki az egész „cégéért” – ami, ugye nincs is. A bonyodalmak itt kezdődnek. Egy életképtelen, teszetosza programozó –  igen, egy Zuckerberg 2.0 – folyton feszeng, amiért nem fogadta el a temérdek pénzt, és inkább saját vállalkozásba kezdett. Hogy kellően szarul érezze magát, a céget nulláról kell felépítenie és olyan súlyos problémákkal kell szembenéznie, mint hogy észérvekkel meg kell győznie legnagyobb befektetőjét, hogy a program, amit ír, amibe pénze van, az amúgy páratlan a világon. Még jó, hogy van egy kábós programozó társalapító a cégnél, akiből szünetmentesen dől a bullshitcunami.  

Az „üzleti” életen túl lakótársaival is meg kell vívnia kisebb-nagyobb csatáit, és folyton hangoztatnia kell, hogy bár simán megdumálható, hogy jó ötlet mexikói graffitiző gengszterrapperrel logót terveztetni, akkor is ő a vezérürü. Összességében a Szilícium-völgy olyan, mintha Öveges professzor disznóviccet mondana – abszurd, de azért szarrá röhögnénk magunkat rajta.

És akkor az évadzáróról spoileresen: Az utolsó két rész nagyon a startup battlefieldre volt kiélezve - azt most hagyjuk, hogy mekkora képzavar csatamezőnek nevezni egy olyan eseményt, ahol rendre csak kockás inges, programozók bambulnak maguk elé, és próbálnak meggyőzőek lenni csilli-villi ppt prezentációkat mutogatva. Ugyanakkor kellett ez a szegmens is, mert így hiteles ez a világ, amit Mike Judge egy végtelenül primitív poénnal hugyozhatott ketté. Richard - a főszereplő, a tömörítő program atyja - az önsajnálatból ki sem látva már majdnem feladja az egész versenyt, mert a tőle lopott algoritmust vagy mi a bánatot (nem ez a lényeg) sokkal több kisegítő programra ráhúzta a konkurens multi, de akkor a hülye haverjai csak nem hagyják abba idióta agymenésüket, és komoly képletet vezetnek fel egy mágnestáblára, hogy Erlich hogyan tudná a tízperces prezentáció alatt a helyszínen jelen lévő 800 programozónak kiverni. Az energiamegmaradás és a fitymaszűkület még sose volt ennyire fontos egy sturtup versenyen, ezt talán kijelenthetjük. De a lényeg, hogy pont ez a túlgondolt van kalapja, nincs kalapja problémakör indította be programozózsenink agyát, aki egy este alatt kompletten átírta az egész eddigi munkájukat, egy darab tesztet futtatott le, és az is olyan volt, amilyen. De a lényeg, hogy a helyszínen, élesben végrehajtott feladaton átment a progi és megnyerték a versenyt. Az öröm két percig tartott, mert jöttek a doson nevelkedett veterán kockák, akik már nyújtották is szottyadt kezüket, és ígérgettek sok szépet, hogy temérdek lóvét pumpálnának ebbe a vállalkozásba, de a második évad igazi felszopója egy elejtett félmondattal érkezett meg: "... tök jó lesz megint együtt dolgozni, de tudod mi a klassz, hogy most már rengeteg alkalmazottad lesz, több embernek kell dirigálnod és megfelelned is persze, és majd egymás után jönnek a pereskedések, de egy cég már csak ilyen." Az antiszoc Richard erre belepürézett a legközelebbi konténerbe. Ennek fényében a második évad csak jobb lehet, nem mintha ezzel bármi gond lett volna.