A Feketelista jött, látott és győzött és a sorozathoz méltó, szenzációs fináléval zárt, pont annyi kérdést nyitva hagyva, amitől tűkön ülve várjuk a folytatást. Végy egy James Spadert és imádkozz – írta sixx kolléga a pilotról még szeptemberben, ezt mára annyival egészíteném ki: az NBC főfejesei azért imádkozhatnak, nehogy olyan pofátlanul nagy összeget kérjen a folytatás(ok)ért, amitől már ők is elsírják magukat. A hajtás után spoileresen folytatjuk, ezért aki a magyar változatot nézi, most álljon meg.

Naszóval, a finálé ütött, mint az ipari áram. New York közepére zuhan a titokzatos fogolyszállító repülő, a roncsokból mindenféle rosszarcú csecsen és kolumbiai emberkék másznak elő, és hogy még vidámabb legyen: senki nem tudja, hogy a gép honnan jött, kiket szállít és leginkább: mi volt az úti cél. A találgatásnak is vége: Berlin nagyon is ember, egyetlen apró szépséghibaként már a stáblistából kiderült, hogy Peter Stormare – szegény nem tud szabadulni az orosz geciember szerepétől, de legalább megbízhatóan hozza ezt a figurát – lesz a Főgonosz, persze azért az írók megpróbálták egy meglehetősen átlátszó mellékszállal átverni a nézőket. Vérben sem volt hiány: a CIA-s (egyébként tényleg tök felesleges karakter) Meera Nalik egy elegáns torokvágással távozott a sorozatból, Cooper igazgatóhelyettes meg éppen csak túlélte a garotte-ozást. Az pedig direkt jó volt, hogy Reddington ezúttal átment hitmanbe és golyót nem kímélve pusztított városszerte. 

Azzal senki nem vitatkozhat, hogy Spader egyedül viszi a hátán a sorozatot. Az intelligens, mindig fess (most őszintén: ki hord ilyen kalapot rajta kívül?) gazfickó – mert hát mi más lenne ő, aki az FBI-jal kötött alkuját nem egy esetben vetélytársai eltakarítására használja – látszólag mindent tud, mindenkit ismer és persze mindig egy lépéssel a Nagyon Gonosz Emberek előtt jár, közben pedig olyan szenzációs magánszámokat produkál, amikről gyanítom, hogy a forgatókönyvben sem szerepeltek. Na, éppen emiatt fájdalmas a másik főszereplő, Megan Boone színészi képességeinek teljes hiánya. Érthetetlen, hogy Miss Szomorúan Néző Bociszemről melyik producer gondolta úgy, hogy méltó társa lehet James Spadernek. Már csak azért is, mert emiatt a mellékszerepeket tisztes iparos módjára alakító Harry Lennix vagy Diego Klattenhoff figurái kevésbé kidolgozottak – utóbbi megmarad a morcosan néző szuperügynöknek, előbbi meg a kell egy főnök az irodába.

Ha már a színészeknél tartunk, mindenképpen pirospontot érdemel a "Nagyon Gonosz Embereket ismertebb arcok alakítják" stratégia. Hirtelenjében Robert Sean Leonard (Wilson a House-ból) és Linus Roache (Eckbert király a Vikingekből) ugrott be, de a magam részéről a mindig zseniális Alan Aldát is órákig el tudnám viselni a képernyőn. Az igazi meglepetés azonban Bociszem férjének karaktere volt. Pedig minden adott volt: Tom, a mintaférj, a megértő, a feleségének vacsorát főző… (legyünk reálisak: az igazi PAPUCS). Valójában meg egy kőkemény ügynök, akit épp Lizzy megfigyelésére állított rá egy nagyon titkos szervezet (én már kezdem unni ezt a rettenően klisés tele az Egyesült Államok ilyen-olyan földalatti mozgalmakkal dolgot). Ha már Tom, nem tudom megállni az idei sorozatszezon legjobb dal-elhelyezését sem: Dolly Parton Jolene című száma – pontosabban annak lassított sebességű változata – abszolút telitalálat volt, sok ilyen jöhet még!

Persze maradt egy nagy rakás nyitott kérdés is, köztük a legkínzóbb: Red Lizzy valódi apja? Hiába mondta neki azt, hogy az apja meghalt a tűzben, ha Tom azt súgta neki, hogy él. Ráadásul ezt azért nagyon könnyen lehet úgy is értelmezni, hogy apaként meghalt a tűzben (felhívnám a figyelmet a záró képsorokra és az összeégett hátra). Aztán: Keen jópár golyót küldött férjébe, a helyszínelők viszont csak vérfoltokat találtak, szóval nagyon is esélyes, hogy Tom túlélte az attakot és a jövőben még komoly szerepe lesz. És persze a legfontosabb: ki is valójában Berlin és mit tett Reddington, amiért ilyen hadjáratot indított ellene? Az biztos, hogy a zsebóra, és a benne lévő fénykép még komoly szerepet kap a jövőben.