Amikor a The Voice első élő adását Szabó Kimmel Tamás műsorvezető nem maja papnak vagy tüntető diáknak öltözve nyitotta, és még egy cigánykereket sem vetett a dublőrje a bevonuláskor, hanem szimplán énekelt egy jót, na akkor mondtam hálát az X-Faktornak. Azért, mert ha az RTL hétről-hétre katasztrófába torkolló tehetségkutatója nincs, nem tudnák értékelni az olyan szimpla, de jól eltalált belépőket, mint a Kimmelé volt. A műsorvezető egyébként az első adást erős négyes alával hozta le, kicsit bakizott, néhol nem találta el, melyik mondatot kell felolvasni a kis papírjairól és melyik kamerába, de a végére belejött, mint Dopeman a tüntetésesdibe, és a háromórás adás egy perc csúszás nélkül lement, mert (a stábbal együtt) kiválóan kézben tartotta az eseményeket.

Míg a The Voice első köre a megfordulós székekre és a hűbazmeg faktorra épített a nem látott, csak hallott énekesekkel, a másodikban pedig a mesterek drámája volt középpontban (saját versenyzőik számát kellett lefelezni), a harmadik etap, az élő adások már az énekesek drámájáról szólnak. Kaptunk is belőlük bőven, Mohamed Fatima hangszálproblémái és kiesése, vagy a Berkes Krisztiánt Olivért végig könnyes szemmel figyelő anyuka vágóképei hatásosak voltak és pont olyanok, amikről majd másnap a hentesnél jókat lehet vitatkozni, te Marika, és nem zavartam volna haza azt a szegény lányt, hát beteg volt, na.

A 24 versenyzőből tegnap egyébként egy tucatot láthattunk, minden mester csapatából hármat-hármat, akik közül egyet-egyet az sms-szavazatok juttathattak tovább, egy következőt pedig maguk a mesterek választottak ki. Aki előre borítékolta a továbbjutók nevét, tévedett, Fatimát vagy a szegény ember Jim Morrisonjának fazonírozott Gyöngyösi Tamást simán továbbjutónak gondoltuk, igaz, utóbbi halmozottan hátrányos helyzetben volt azzal, hogy a nagy visszatérő (és vérprofi) Veres Mónika és a Voice bulvársajtóban is jól eladható egyik versenyzője, Szécsi Böbe ellen kellett énekelnie. Ki is esett, bár az este egyik legfrappánsabb produkcióját ő adta elő a Christmas Is All Around című nótával.

A szerkesztők humorérzékével egyébként nincs is baj, a totál beszívott formát hozó Gyöngyösi pont úgy mozgott a nótában, mint Billy Nighy a filmben, és tényleg már csak az hiányzott, hogy a kamerába nézve hóttkomoly arccal üzenjen az ifjúságnak, hogy ne vegyenek kábítószert, legyenek inkább popsztárok, mert akkor a cucc ingyen van. Aztán a végén Gyöngyösiből csak előjött a vadparaszt, és azt bírta mondani élő adásban, hogy kurvajó volt ez az egész, aminek az NMHH biztos nagyon fog örülni.

Ami Mohamed Fatimát illeti, neki egyszerűen nem volt szerencséje. Az első két körben nyújtott teljesítménye alapján én a döntőbe vártam, ráadásul ha cinikusabban fogjuk fel ezt az egészet, akkor kiválóan eladható énekes, megfelelő bulvárháttérrel, de tegnap tényleg nem volt jó, sőt. Azt mondjuk nem értem, ha a szerkesztők tudták, hogy olyan komoly hangszálproblémái vannak, hogy beszélni nem nagyon tud, akkor miért nem tolták át a következő adásba, de lehet, ezzel is csak azt akarták hangsúlyozni, hogy ez a műsor csak a hangról szól, ha nem tudsz énekelni, nincs helyed a Voice-ban. A másik két kieső személyével nem nagyon lehet vitatkozni, az viszont félelmetes, hogy a már az első körben is meglehetősen nagy tévedésnek tűnő Schweitzer Dóra és Dózsa Erik is simán az idei X-Faktor első öt versenyzője közé kerülhetett volna.

Maga a műsor a háromórás adásidő és a meglehetősen egysíkú, lassú dalválaszték ellenére sem volt unalmas, a műsorvezető nem könyörgött üvöltve az sms-szavazatokért és nem idegesítette a nézőket üresjáratokkal a szavazás lezárásakor. Helyén volt a koreográfia, a táncosok nem elnyomták az énekeseket, hanem kiegészítették a produkciókat, a zenekar hiba nélkül tolta el a nótákat, bár a hangosítással nekem volt bajon, egyrészt leszakadhatna már végre a Tv2 a konzervőrjöngésről, másrészt néhol erőtlennek tűntek az előadók, a hangjukat elnyomta a zene - mondjuk azt nem tudom, hogy azért, mert ilyen gyenge a hangjuk, vagy túl hangos volt-e a zenekar.

A mesterekkel - Somló Tamás kivételével - láthatóan foglalkoztak a szerkesztők, Malek Andrea nem volt harsány és nem vihogott úgy, mint falusi kislány a mozgólépcsőn, Caramel pedig visszavett a spirituális érintésekből, és komoly kritikát is sikerült megfogalmaznia párszor. Mező Misi pont olyan volt, mint korábban, harsány és ösztönös, neki ez a szerepe és kiválóan hozza a figurát, már a Blake Shelton-os kiintegetések és felpattanások számát lehetne felezni bőven, és innen üzenjük, hogy Martin Luther Kingnek volt egy álma, nem Martennek.

Szegény Somló viszont olyan volt, mint egy nyugdíjasházból erre az alkalomra megfésült, nagyon idős bácsi, akinek fogalma sincs, hol van és miért van ott. Néha kérdeznek tőle valamit, és ő válaszol is, de ha Malek Andrea nem fejezi be a mondatait vagy nem fordítja őket magyarra, a büdös életbe' nem tudom meg, mi a véleménye az előadókról. És még egy dolog: az hogy Quan vietnami, az nem azt jelenti, hogy az értékelésben csak annyit kell róla mondani, hogy egzotikus, mert ettől kicsit úgy érzem magam, mint az a brit arisztokrata, aki először látott bennszülöttet az egyik gyarmaton és csak hümmögött egyet, nahát, mik vannak, nem fehér, a szeme sem áll jól, mégis beszél.

Ami még rém béna és gyenge a műsorban, az a termékelhelyezés tobzódása és a v-riporteres, közösségi médiás szegmens. A próbatermi felvételeken az arcunkba tolt Elixis nevű üdítőitalt én ugyan nem kóstoltam, de Szily kolléga igen, élő embert rajta kívül nem ismerek, aki le tudott volna nyelni belőle egy rendes kortyot - szegény Mező Miska biztos kurvaanyázott, amikor a kezébe adtak egy palackot, hogy akkor most ezt tessék meghúzni, miközben forog a kamera. A telefonok hátuljára applikált Telenor-logó a kilencvenes évek végének magyar sorozataiban gyakorlatnak számító burkolt (muhaha) reklámokat idézte, mint amikor a Kisvárosban az étterem előtt megállt a Kovács és társa költöztetés és bútorszállítás feliratos IFA, majd hat másodperc várakozás után továbbhajtott.

A Voice közösségi része minden piacon erős, de mi valahogy idétlenül nyúlunk hozzá a dologhoz, kezdve a beolvasott Twitter- és Facebook-üzenetektől a kamera előtt ijedt kisfiúként viselkedő riporterig. Igaz, ezen lehet még alakítani, és gondolom fognak is, de ha a vakító fehér bútorokat nem cserélik le, ezeket a szegmenseket tuti kihagyom a jövőben. Mert az, hogy nézni fogom a műsort, nem kétséges, és nem kötelességből, vagy perverzióból, mint az X-Faktort, hanem mert tényleg érdekel.

A Voice nézettsége eddig nem alakult túl fényesen, a minimálisan elvárható 1,5 milliós nézőszámot eddig csak kétszer tudta hozni, most, az X-Faktor távozásával viszont ellenfél nélkül áll. Most válik majd el a szar a májtól, és derül ki, kell-e a magyar nézőnek a minőségi szórakoztatás. Ugyan nem értek a programminghoz, de ha Kiss Péter lennék, akkor a műsort áttenném szombat estére, 3-400 000 plusz nézőt és párezer plusz sms-szavazatot simán hozna ott a műsor, márpedig erre igen nagy szüksége van most a Tv2-nek. Az első adással a The Voice fényesen bebizonyította, hogy itthon is el lehet adni a tehetségeket, a jó hangokat, nem kell a mesterségesen keltett felhajtás, a bkicsunáj és a vásári mutatványosoknak sincs keresnivalója a képernyőn.