Amikor Jockey Ewing (eredetileg J.R.) 1978-ban feltűnt a képernyőn, az amerikai tévékben szinte kizárólag jófiúkat láthattunk, a rossz arcok csak a krimisorozatokban vigéckedtek, és ott is csak 42 percig, mert jöttek a jófiúk és bezárták őket - már ha mákjuk volt, és nem kaptak egy golyót a fejükbe. A sorozatokban hősöket kaptunk, igaziakat és hétköznapiakat, akiknek őszintén lehetett drukkolni, és akiket simán mutogathattunk példaképként a gyerek előtt.

Aztán megkezdődött a dallasi szappanopera, amiben a főszerepet egy kissé kerek fejű, nem túl szimpatikus mosolyú, sunyi alak játszotta, aki a feleségével úgy bánt mint a kutyával és a pénzen kívül semmi más nem érdekelte. Átgázolt mindenkin, akin csak tudott, legyűrt családtagot, közeli és távoli rokont, ismerőst és barátot, ha kellett, mindezt pedig saját maga (és a tévénézők milliói előtt) úgy állította be, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, a cég érdekei ezt diktálják, vonta meg a vállát, de közben ott játszott a hamiskás vigyor a szája sarkában, mintegy jelezve, hogy lófaszt, azért csinálom, mert megtehetem, és még élvezem is.

A közönség először szimplán gyűlölte az olajmágnást, aztán meg elkezdett neki drukkolni. Egyszerűn ráuntak a gáncs nélküli lovagokra, kellett valami izgalmas, valami olyasmi, amilyenek ők is szerettek volna lenni. Az elnyomott kisembertől a papucsférjen át a középvezetőig mindenki Jockeyval azonosult titkon, és nem Bobbyval, akit pedig a sorozat írói főhősnek szántak eredetileg. A történetek szépen lassan átmentek Jockey-centrikusba, a Dallas második évadától kezdve soha senki meg nem kérdőjelezte azt, hogy ez a sorozat csak és kizárólag azért létezik, mert Larry Hagman egy rohadék benne hétről-hétre (amikor Patrick Duffy egy évre kiszállt a buliból, az senkit nem vágott oda, a nézőszám nem csökkent drasztikusan).

Ha nincs Jockey, nincs Al Bundy, a Rém rendes család apa-antitézise, nincs Homer Simpson, nincs Tony Soprano, Walter White vagy Clay Morrow. A ma imádott antihősök tulajdonképpen a létüket köszönhetik a cowboykalapos manipulátornak, amiért nem győzünk eléggé hálálkodni. Ha Jockey nem tapossa ki az utat, nincsenek gyanúsítottakat telefonkönyvvel verő Vic Mackey-k, nincs Drót, nincs Deadwood, nincsenek olyan emlékezetes rohadékok sem a tévében, mint a Melrose Place Michael Mancini doktora, aki felesége öngyilkosságát a kezében whiskyvel nézi végig, és az órájára nézve felsóhajt, hogy siethetne már az asszony, mert neki dolga van.

A Dallas nálunk 1990-ben debütált, a vasfüggöny lehullása után, és lett egy ország fix péntek esti szórakozása. Mi Kántoron és Borson szocializálódtunk, meg Láng Vincén, a Tenkes kapitányán és Tutajoson, szóval nekünk is legalább akkora kultúrsokk volt az, amit Jockeytől láttunk (már ha az nem lett volna elég, amit egyébként az amerikai életformából a sorozat bemutatott), mint az amerikaiaknak, de ezzel nem voltunk egyedül. A CBS sorozatát 67 nyelvre szinkronizálták le, kilencven országban mutatták be, és nézők tízmillióit nyűgözte le.

Az amerikai életforma bemutatása mellett a Dallas nagy erénye volt az is (legalábbis számunkra), hogy betekinthettünk az amerikai nagyvállalatok működésébe. Iván András Dallas-fanatikus kollégánk szerint az alábbi három videóban nagyon szépen lekövethető egy olajvállalat működése:

"A sorozat világában ugye a Weststar a csúcs, ez a legnagyobb texasi olajtársaság, ami nyilván azt is jelenti, hogy világviszonylatban is meglehetősen komoly tényező. Ewingék a 10. évad végén bukják az olajtársaságot, a Weststar elnöke kicsinálja Jockeyt meg a Ewing Oilt.

A 11. évadban Jockey arra megy rá, hogy akkor átvegye a Weststar vezetését, ugyanis ez egy részvénytársaság. Ami ennél is viccesebb, hogy az előző elnököt annak ellenére leváltja az igazgatótanács, hogy megszerezte az előző évadban a Ewing Oilt, ami nagy nyereség volt a cégnek.

A 11. évad végén, amikor Jockey minden pénzén, Ray pénzén, stb. bevásárolta magát a Weststarba, nagyon megszívja, mert mégsem ő lesz az elnök. Hiába ő a legnagyobb részvényes, de nincs meg az 50 százaléka, a végén pedig azt a fickót rakják vissza, aki a 10. évad végén elintézte Jockeyt."

Larry Hagman az életben természetesen pont annyira nem volt Jockey, mint amennyire nem főz metamfetamint otthon Bryan Cranston, a Totál szívás főszereplője. Mint ahogy azt a Friderikusz-showban is láthattuk, és kismillió interjúból kiderült, Hagman egy nagyon kedves, szerény öreg bácsi volt már akkor is, amikor nem nyolcvan, csak hatvanvalahány éves volt - a tévébeli karakterrel az alkoholfogyasztás szintjén azért simán azonosult, és akkor még a hatvanas-hetvenes években fel- és elszívott töménytelen mennyiségű drogról nem is beszéltünk. Míg Jockey a sorozatban mindenkit megdugott, aki nem szalad előle elég gyorsan, Hagman soha nem csalta meg a feleségét. 59 éven át voltak házasok, ami (nemcsak) Hollywoodban nagyon ritka.

A színész karrierje a színházban kezdődött, de befutnia a Jeannie, a háziszellem című sitcommal sikerült, amiben egy űrhajóst alakított nagyon viccesen. A sorozat 1970-ben ért véget, ezt követően Hagman a The Good Life című egy évadot megélt sitcomban és a Here We Go Again című, 1975-ben befejezett vígjátékban kapott állandó szerepet. Ekkorra nyilvánvaló volt, hogy a tévében csak akkor veszik elő, ha vígjátékszerepről van szó. 1978-ban is egy sitcomra kérték fel először, de a felesége tanácsára elfogadta a Dallas egyik szerepét, mert érdekelte a dráma, és az, hogy végre nem egy unalmas alakot kell játszania. A Dallas 14 évada alatt két Emmy- és négy Aranyglóbusz-díjra jelölték, de az elsöprő közönségsiker ellenére sem kapta meg egyik szobrot sem.

A Dallas után Hagman két Dallas-tévéfilmet forgatott, és elvállalt kisebb filmszerepeket, de a tévében nem volt több jelentős szerepe, hacsak a Született feleségekben alakított nőgyűlölő, homofób, rasszista bunkót nem tekintjük annak, amire 2011-ben került sor. Még ebben az évben aláírt a Dallas folytatásához Patrick Duffy és Linda Grey társaságában. A TNT új sorozatában a felszínen pont olyan Jockey volt, mint korábban, csak néha derült ki, hogy azért van szíve is. Hagman színészi képességei vitathatatlanok, az új Dallasban az is elég volt, ha megjelent a képernyőn és csak nézett maga elé az öregemberszemöldök alól - így is lejátszotta a fröccsöntött babáknak tűnő ifjoncokat a képernyőről.

Hiányozni fog.