A hetedik élő gálaműsorral folytatódott a kultúrmissziót teljesítő X-Faktor diadalmenete, olyan produkciókkal, amiket a milánói Scala színpadán is bátran be lehetne mutatni, piros kanapéstul, táncosnőstül, mindenestül. Az adás fényét olyan sztárok emelték, mint a popzenét forradalmasító Neo vagy a világhírű Vastag Csaba, akik a közönség jobb kiszolgálása illetve hangszálaik és drága hangszereik kímélése érdekében playbacktől énekeltek, a tévénézők és a helyszínen tomboló kispesti nyugdíjasok és csepeli diáklányok legnagyobb örömére.

Bátran kijelenthetjük, az ismert művészeket a sírás szélére taszította az, ami a műsorban történt, hiszen a hét még műsorban maradt indulóból öt csodálatos előadásokkal kápráztatta el a publikumot. A lécet a Like nevű énekegyüttes tette menten magasra a Jóbarátok betétdalával. Üde, friss előadásukat a gondosan megtervezett koreográfiája mellett kristálytiszta hangok és zseniális összhang jellemezte. Az angol nyelven előadott dalban hibát nem lehetett felfedezni, a lányok kiejtését azok is megirigyelnék, akik a nyelvvel hosszabb ideje foglalkoznak.

Mivel nem minden mentor fogadta kitörő lelkesedéssel a hibátlan produkciót, Nagy Ferenc elragadtatásában szkatofíliába hajló megjegyzéssel illette társait, amivel csak egyetérteni lehet, szarni kell az olyan rosszindulatú piszkálódásra, hogy nem minden hang volt a helyén, ugyan már, kérem szépen. Ferenc véleményét osztotta az ezen az estén a szépemlékű nyolcvanas éveket felidéző hajviseletben tündöklő Keresztes Ildikó is, aki Stone nevű versenyzője bemutatkozó kisfilmjében még egy szemüveget is magára öltött, és a mikrofon előtt mutatta meg, micsoda hang lapul a torkában. Stone nem ismert lehetetlen ezen az estén sem, pedig Vastag Tamás Soha nem című popdala igazi kihívás elé állította. Nem hiába tartják azonban a kopasz úriembert a magyar kidobóipar legjobb fel nem fedezett rockhangjának, erőteljes, lendületes, koreográfiájában felülmúlhatatlan előadása lenyűgözte a zsűrit és a percekig felállva őrjöngő publikumot is.

Szabó Dávidot sok kritika érte az állandóan fanyalgó sajtó és mindent mindenkinél jobban tudó internetes kommentelők részéről, akik szerint hangja gyenge, erőtlen és vékonyka, a haja pedig ritkásabb mint egy hatvan éve intenzív használatnak kitett műanyag fésű fokai. A tegnapi előadással Dávid csattanós választ adott az őt fikázóknak, elsöprő lendülettel adta elő Bereczki Zoltán embert próbálóan nehéz szerzeményét, amit rajta kívül nem sokan tudnak ilyen őszintén, szívből jövően elénekelni, és még arra is volt ideje, hogy zseniális színészi kvalitásait kihasználva valami olyat tegyen hozzá a nótához, amire a szerző nem is gondolt volna, és akkor a férfiasan dúsra fésült hajkoronáról még nem is beszéltünk.  

És ha azt hittük volna, hogy ezzel vége a szemkápráztató előadásoknak, hát nem, hátra volt még Csobot Adél, aki ismét bebizonyította, hogy érti ezt a műfajt, sőt, a dalok szövegeivel is tisztában van, amiket énekel. Hiába gondolta azt Geszti Péter szövegíró, hogy Fekete rúzs című szerzeménye egy szakítás fájdalmairól szól, Adél ezt egy üde, tőle tejesen váratlanul csajos, a férfiszemnek is kedves előadással spékelte meg és csinált a dalból egy diszkóslágert. A miniszoknyában mindenkit lesokkoló énekesnő (eddig még senki nem látta lábait a hálószobán és a strandon kívül) erotikától túlfűtött előadását a világon mindenütt megsüvegelnék, ráadásul hangszálproblémái miatt kis híján el is maradt a káprázatos fellépés. Barvó, Adél, bravó.

A est fénypontja természetesen Zámbó Krisztián volt, aki már nem először bizonyította rátermettségét és tehetségét, pedig mentora látszólag szándékosan igyekszik olyan dalokat kiválasztani neki, melyektől még egy tapasztalt operaénekes is kétségbe esne. Pedig! A tegnap este egyik fénypontjaként Krisztián bemozogta a színpadot, együtt élt Gáspár Laci Hagyd meg nekem a dalt című szerzeményével, és nem törődött azzal, hogy eredetileg melyik hang hol van, ez egy igazi művészt nem akadályozhat meg az önkifejezésben.

A zseniális előadást követő értékelés közben Krisztián könnyes szemekkel hallgatta, ahogy mentora elárulja egyik legféltettebb titkát: ördögűzésre van szüksége egy benne lakozó démon miatt, amivel folyamatos küzdelmet folytat. A döbbent csendben figyelő közönség előtt az énekes lecsupaszította lelkét, és elmondta: amit látunk a színpadon az nem is ő, hanem egy mutáns, mint például azok, amikkel Arnold Schwarzenegger találkozott az Emlékmásban. Ezt tudva még inkább tiszteletet parancsol az, ahogy hétről hétre erőn felül szórakoztatja a közönséget, de a jövő Pavarottijának mentális és fizikális egészségét megóvandó könyörgünk, hagyjon most fel ezzel a megterhelő tevékenységgel, és pihenjen, pihenjen sokat. Aggódunk érted, Krisztián.

Az estét két meglehetősen pocsék előadás sem tudta elrontani. Antal Tímea silány produkcióját hallva nem is értettük, mit keres egy ilyen csapnivaló, közepesnél is rosszabb képességű előadó egy ilyen magas színvonalú műsorban, és ezzel egyetértettek a mentorok is, akik szó szerint sírva fakadtak a bántóan hamis produkciót hallgatva. Nem volt sokkal jobb (sőt) Oláh Gergő újabb funkyba hajló ugrabugrálása sem, angol akcentusa botrányosan gyenge, és még ebben az egy műfajban sem tud igazán kiemelkedőt nyújtani, mint arra Nagy Ferenc zsűritag világosan rámutatott. A jóindulatú mester azt javasolta, Gergő inkább a közismerten primitív rockzenével próbálkozzon, ott talán talál magának olyan előadókat, akik jobban megfelelnek limitált hangterjedelmének.

Az este végén a közönség a Like triót és Szabó Dávidot küldte párbajozni, de minden bizonnyal csak azért, mert szeretnék őket minél hamarabb viszontlátni egy stadionkoncerten. A kiesésről a zsűritagok döntöttek, és Like lányait küldték a világhír felé, ne búsúljatok csajok, a jövőtök csak most kezdődik el!