Az álláskeresős reality valahol a valóságshow-műfaj egyik pöcegödre, hiszen azt használja ki (már ha nem egy megrendezett színjátékról van szó), hogy szerencsétlen emberek egy állásárt cserébe bármit bevállalnak. Lehet ezt persze szórakoztatóan is csinálni, a brit The Apprentice a maga műfajában messze a legjobb darab, igaz, ebben a műsorban eleve jól szituált üzletemberek akarnak még zsírosabb állást, és ezért szó szerint mindenre képesek. A Viasat Újonc címre halható új műsora viszont nemhogy nem szórakoztató, de borzasztó unalmas és elképesztően ostoba is.

Az alapszituáció a következő: három delikvens pályázik egy melóra, kapnak egy próbanapot, aminek alapján eldől, melyikük felel meg, és kiket kell hazaküldeni. A sorozat első epizódjában nem CNC esztergályosokat, buszsofőröket vagy HR-ügyintézőket kerestek, hanem pincérnőket.

Csöcsöset.

A pilot ugyanis, gondolom, az eladhatóság, illetve a Hooters étterem szponzorpénze miatt arról szólt, hogy az amerikai étteremlánc budapesti üzletébe keresnek új pincérnőt. A Hooters lényege, hogy a kaját nem szikár, unott képű csárlingerek hozzák ki, hanem forrónadrágos-térdzoknis csajok, akiket egy szempont alapján válogatnak ki.

Hogy mekkora a csöcsük.

Mert jöhetnek itt nekem a megnyerő személyiséggel, meg csapatmunkával, sőt, lehet emlegetni az elhivatottságot is (azt ebben a vetületben azért nehéz lenne pontosan körülhatárolni), de a lényeg az, hogy ebben az étteremben az ételt olyan nők szolgálják fel, akik a csöcsüket az ember arcába tolják, mert ettől azt hiszi a tulaj, hogy jobban érzi magát a vendég, miközben zabálja a hamburgert. Ehhez az álláshoz tehát nem kell különösebb tehetség, ha valaki meg tud jegyezni hat tételt fejben, vagy legalább le tudja ezeket írni egy kis papírra, akkor már nyert ügye van.

Már ha van neki csöcse.

Az Újoncban bemutatott három versenyzőnek igazán embert próbáló feladatokat adtak a készítők. Kettőjüknek ételt kellett felszolgálni, a harmadiknak pedig egy születésnapi köszöntőt kellett gajdolnia - ez egynapi meló a Hootersben, legalábbis a bevezetőben elhangzottak alapján. Az egyik csaj nyert, hogy miért, az nem derült ki, lehet ő hajolt a legmélyebbre a az asztal fölött, és lökte oda a dekoltázsát a guvadt szemmel bámuló asztaltársaságnak, ki tudja.

A műsornak egyetlen természetes pillanata sincs, az étterem előtt spontán egysoros vonalba felsorakozó jelentkezőktől az őket bentről bámuló pincérnőkön át a betanítás (mosolyogsz, társalogsz, csöcs ki, has be) pillanatáig egyszer sem hisszük el, hogy ennek az egésznek lenne tétje. Nem sikerült meggyőzniük arról, hogy a bloggercsaj valóban fel akar hagyni az internetes észosztással és inkább falatnyi topban mutogatná másodlagos nemi jellegeit, és azt is csak nagyon nehezen tudom elhinni, hogy a szilikonmellű másik mostantól tényleg azt szeretné, hogy ismeretlen férfiak csorgassák a nyálukat műanyagból faragott díszítőelemeire.    

A szombat délelőtti műsorsávban indított reality megvalósításával egyébként nincs gond, a képek szépek, a beállítások jók, ívet mondjuk nem nagyon írtak a történetnek, de hát itt annyira nem is lehet ilyennel kísérletezni, jön három csaj, akarják a melót, aztán az egyik megkapja, se dráma, se feszültség, se tányértörés nem volt, a pólóméret is stimmelt és egy pár csöcs sem buggyant ki a ruhadarabokból. Rákóczi Feri megnyugtató hangon, arcán őszinte aggodalommal vezette le a műsort, vajon kinek sikerül megvalósítani élete álmát, mondta, ki jut be a hímsovinizmus élő szobrába újabb kellékként?

Nem tudni, a következő adásokban milyen állásokra toboroztak jelentkezőket, keresnek-e vajon peep-show-ba vagy szexmoziba kabintakarítót, esetleg sztriptízbárba rudat törölgető delikvensket, de őszintén szólva már nem is érdekel. Ha reklámokat akarok nézni, elég a félperces verzió, az jobban pörögnek, csöcsökért pedig tuti nem a Viasathoz fogok fordulni.