Egészen megdöbbentő érzés, ha a köztévén olyan produkciót lát az ember, amitől nem önti el a mások helyett érzett szégyen, a tehetetlen düh, az információk lecsekkolásának kényszere, vagy minimum a halálos unalom. Al Ghaoui Hesna első saját műsora, a Bábel ilyen, sőt, alig lehet belekötni.

Al Ghaoui Hesnát eddig is becsültem, ezt a törékeny, fiatal nőt az elmúlt években örökké vad tekintetű fegyveresek között láthattuk, ahogy a Híradót tudósítja Líbiából vagy a Gázai-övezetből, vagy ahogy kimérten informál minket a libanoni palesztin menekülttáborokról vagy az etióp éhezők százezreiről, miközben a háta mögött folyamatosan "megrázó felvételek következnek". A haditudósító, külpolitikai riporter első saját műsorában azonban nem a frontról tudósít, bár nem jár messze tőle.

A Bábel első részében (itt nézhető meg) három olyan férfit mutat be, három olyan történetet, amiknek csak a tanulsága közös: bármi is történjék az életben, mindig van kiút, és mindig megőrizheti az ember az emberségét. Emmanuel Jalt, a híres rappert, aki egykori szudáni gyerekkatonaként megjárta a poklot, és ugyan kiszabadult, de azóta arra használja ismertségét, hogy iskolára gyűjtsön a szudáni gyerekeknek.

Nagy Bendegúzt, aki reményteljes húsz évesként egy véletlen baleset miatt tolószékbe került, és miután megjárta a saját poklát, úgy döntött, hogy kerekesszékével körbeutazza a fél világot, hogy erőt adjon sorstársainak. Na és az amerikai Matthew VanDyke-ot, aki ott hagyta jól menő állását, barátnőjét és családját, hogy beálljon a felkelők oldalán a líbiai háborúba, majd 180 napra fogságba esett, egyetlen 15 cm átmérőjű lyukon látta csak a napot, és mikor kiszabadult, nem szállt fel az első gépre, hanem visszament harcolni a frontra. 

Al Ghaoui Hesna témaválasztása nagyon aktuális, és valószínűleg tudatában van annak, hogy ilyen emberekre és ilyen példákra nagy szükségünk van. Attól félek csak, hogy a műsorából sütő rebellis hangulat, ez "a karosszékből álljanak most fel"-üzenet még bajt hozhat rá.

Lehet, hogy ezt ő maga is tudja, és ezért kapkodta így el a Bábel első adását. Három riportalanya ugyanis egyenként is bőven megérne 52 percet, főleg a szudáni Jal, aki olyan dolgokról beszélt, amiről nagyon nem szokás, pl. az éhezés és a kannibalizmus viszonya, a katonaság, mint az agymosás legális terepe, és a jólétről való önként lemondás egy jó ügy érdekében. De ugyanígy megérdemelt volna VanDyke és a líbiai háború, vagy Nagy Bendegúz és a kerekesszékesek "háborúja" is egy egész adásidőt. De legalább történetenként 25 percet.

Így viszont épp csak felcsillantotta, hogy lehet így is élni, gondolkodni és cselekedni, ami persze nem kevés, csak nem elég. És ha már kötekedés, akkor azt az érdemes megjegyezni, hogy az ilyen erős dokumentumfilmek nem igénylik a vizuális trükköket, helyenként nemcsak feleslegesek, hanem zavaróak is, mert elterelik a szövegről a figyelmet. A Bábel azonban mindezek ellenére olyan produkció lett, amilyet régóta nem lehetett látni a közszolgálati tévében, és főleg nem belsős munkatárstól. (A zárójeles kérdés már csak az, hogy miért készült mégis külsős gyártásban?)