Na, ezzel is megvolnánk, megvan az Eurovíziós Dalfesztivál magyar indulója, a Compact Disco, aminek egyik tagja a műsor közben azzal biztatta a nézőket szavazásra, hogy majd ők felteszik Magyarországot a térképre, ha eljutnak Bakuba. Nem ez volt az egyetlen otromba megjegyzés a műsorban, hadd tegyem hozzá gyorsan. A Tóth Gabival egyetemben villantásversenyre felöltöztetett Kapózs Zsóka ámokfutása a mikrofonnal vagy a zsűri kétségbeesett próbálkozása arra, hogy a középszerűnek is nagy jóindulattal nevezhető kínálatot világszínvonalnak állítsák be igen mókás volt úgy húsz percig, de utána csak a kínos feszengés és az izzadtságszag maradt.

A Dal döntője pont olyan volt, mint a két elődöntő, csak a zsűritagok most nem birkóztak a táblagépekkel és sikerült hanghiba nélkül is lehozni az adást, sajnos az előadások színvonalán ez sem segített, tetszik tudni, szarból nem lehet ostort fonni, de ha mégis, nem lehet vele pattogtatni. A Bakuba igyekvő egykori megasztárosok és a pár külsős fellépő értelemszerűen ugyanazokat a nótákat adta elő, mint egy vagy két hete, ebben a versengésben ugyanis egy dalt, mit dalt, Dalt keresett a zsűri. Ha valaki tényleg kíváncsi volt arra, hogy melyik indulóból lehet megint 23. helyezett az Eurovíziós gagyiparádén, kénytelen volt végigszenvedni a javarészt külföldi előadóktól lenyúlt alapokra felhúzott popnótákat, melyeket az előadók szinte hangra pontosan úgy adtak elő, mint az elődöntőben, nehogy legyen valami izgalom a műsorban.

A tömény unalmat csak az olyan külsőségek dobták fel, mint a Tóth Gabi csöcseit épphogy fedő két deka selyem, vagy Caramel őszinte döbbenete akkor, amikor szavazatot kapott a zsűritől - én mintha egy kis félelmet is láttam a szemében, olyat, mint Robert Redfordéban a Jelölt című filmben, amikor kiderül, hogy beszavazták a Szenátusba, és rájön, hogy fogalma sincs mit keresne ott. A legmulatságosabb perceket messze a Király testvérek okozták, érthetetlen, hogy miért nem a folyamatosan a szemét meregető, szalmaboglyával a fején tikkelő Lindát és két igen béna tesóját juttatta tovább a zsűri, így legalább valami különdíjat elhozhattunk volna Bakuból.

A magyar nyelv mellett Királyéknak a matekkal is meggyűlt a baja mellesleg, amikor a négytagú zsűri a négy végső döntős produkcióból már kiosztott két szavazatot a Compact Discónak, egyet pedig Caramelnek, tehát max. holtversenyre lett volna esély, Király Linda láthatóan úgy szorított az utolsó szavazatért, mintha az élete múlt volna rajta. Sajnos ezek a vicces momentumok csak arra voltak jók, hogy a néző pár másodpercre elfelejtse, milyen szörnyen középszerű, lejárt szavatosságú slágereket és lélektelen előadásokat hall éppen, melyek közül valóban nem volt könnyű választani. A zsűri akár pénzfeldobással is választhatott volna, és ha jól sejtem, ők leginkább Fábián Julit látták volna szívesen Bakuban, de a közönség másképp gondolta.

Maga a műsor mellesleg egy fokkal sem volt rosszabb, mint bármilyen más zenés-táncos rendezvény, Gundel Takács Gábor végtelen profizmusa ellensúlyozta a meglepetésre (muhaha) műsorvezetőként feltűnő Kapócs Zsóka ostoba kérdéseit, a döntő végre bakik nélkül ment le, a képi világa, a díszlete pedig semmivel sem volt giccsesebb, mint egy Megasztáré, vagy X-Faktoré. A bakui döntőre a Compact Disco az esélytelenek nyugalmával készülhet, mondjuk az előző kiadásból ránk maradt, és 22. helyéhez képest meglepően magabiztos Wolf Katinál egy paraszthajszállal azért mindenképpen jobbak.

Testvérblogunkon, a Lángoló gitárokon az olvasók arra szavaztak mellesleg, hogy egyik dal se menjen ki Bakuba.