Amikor az ember először találkozik Joe Manganiellóval, a True Blood - Inni és élni hagyni című sorozat egyik vérfarkasával, önkéntelenül is kihúzza magát, de hiába, a fickó közel két méter magas, a háta meg akkora, mint egy ZIL-plató, szóval felesleges próbálkozni. A zord külső mögött azonban klisésen érző szív lapul, a színművészeti főiskolát végzett egykori amerikaifutballista nagyon közvetlen, kedves fickó, akivel mindenről el lehet beszélgetni. Az interjút Los Angelesben készítettük, köszönet érte az HBO-nak.

Hogy reagálnak az emberek Alcide-ra?

A rajongók természetesen imádják a sorozatot, és a karaktert is, ezt úton-útfélen hallom, mert most már fel is ismernek, ami viszont meglehetősen új és furcsa élmény számomra, de ezt nem panaszkodásként mondom, nehogy félreértsd. Én is óriási rajongó voltam és vagyok is, az első epizódtól kezdve néztem a sorozatot, és hatalmas megtiszteltetés, hogy én játszhatom az egyik közönségkedvenc karaktert, a vérfarkast. Az külön poén, hogy amikor meglátnak az utcán, jön a kiabálás, hogy hé, ott megy a vérfarkas! Ez kurva jó poén szerintem.

Mennyire sikerült megszokni a szerepet úgy, hogy az időd nagy részét félmeztelenül töltöd a képernyőn?

Olyan ez, mint egy versenysport, mondjuk az úszás - először csak a medence szélén téblábolsz egy gatyában, lazítasz, beledugod a lábadat a vízbe, hogy megnézd, milyen hideg, de amikor szólnak, hogy rajtkőre, és beugrasz, minden menni fog magától. Na, a forgatás is ilyen, amíg nem forog a kamera, csak állok idétlenül, de amikor meghallom, hogy Felvétel!, már nem gondolok semmire, csak ösztönösen teszem a dolgom. Előtte viszont nem Alcide vagyok, a kőkemény vérfarkas, hanem Joe, a vidéki srác egy szál farokban, akit hatvan stábtag vesz körül, és ezért iszonyú kellemetlenül érzi magát.

Mi volt a legnehezebb a szerepben?

Hogy el ne toljam. Mindenképpen bizonyítani akartam, hogy nemcsak azért kerültem be a True Blood-ba, mert jól mutatok meztelenül, és az elején kicsit rá is görcsöltem a dologra. Az első jelenetem alatt az volt bennem végig, hogy csak el ne rontsam, hogy nehogy tönkretegyem a kedvenc sorozatom - aztán amikor leálltunk, és mindenki tapsolt, akkor megnyugodtam. Azóta viszont óriási móka az egész, élő farkasokkal forgatunk, akiket imádok, a szabadidőmben dokumentumfilmeket nézek a viselkedésükről, szóval a szereppel foglalkozom szinte állandóan. Azért pedig különösen hálás vagyok, hogy a sportos gyökereimet és a színművészeti főiskolán tanultakat ilyen jól kamatoztathatom - eddig erre nem nagyon volt lehetőségem, ifjúkoromban meg pláne nem.

Miért?

Nézd, Pittsburghben nőttem fel, a Steelers amerikaifutball-csapat szülővárosában, ahol ha 196 centi magas vagy és nyomsz 99 kilót, akkor futballista lesz belőled, és kész. Nincs helye az érzelgősségnek, színháznak meg pláne nem, tiszta olyan volt az életem, mint a Billy Elliot című film főszereplőjéé. Komolyan mondom, ne röhögj, amikor a Glee-ben megláttam Cory Monteith karakterét, minden eszembe jutott, mert nekem is két baráti köröm volt, a csapattársaim (Manganiello a futball mellett kosárlabdázott és röplabdázott is, mindhárom csapat kapitánya volt) és a színjátszókörösök. Ez a két csoport soha nem keveredett egymással, én voltam a metszet a két halmaz között. A True Bloodban végre használhattam a fizikai adottságaimat is, mert rohangálhatok az erdőben, néha egy jó csajt hurcolva a karjaimban, máskor meg talpig felöltözve kell játszanom, és ezt kimondhatatlanul élvezem.

Nem unod, hogy te vagy a sorozat jópasija, és erre a marketingesek még kampányt is építettek?

Ezt, mármint hogy ki a jó pasi és ki nem, tuti nem nekem kell eldönteni hálistennek, de nem tudom, ez kicsit kényelmetlen. Én nem az a fajta ember vagyok, aki szereti mutogatni magát, és eljátszani a macsót az utcasarkon, ezt meghagyom másnak. Iszonyú keményen kell melóznom azért, hogy 35 évesen is így nézzek ki, órákat töltök minden nap a konditeremben és rendszeresen futok. Nekem az a fontos, hogy saját magamnak megfeleljek, hogy megfelelően ábrázoljam a könyvekben leírt Alcide-t, aki egy hatalmas, izmos, tiszteletet parancsoló szörny, mert lássuk be, a vérfarkasok azok.

A sorozat állandóan játszik a nézővel és folyamatosan megkérdőjelezteti vele azokat az alapvetéseket, amiket korábbról hozott magával. Ki is az igazi szörnyeteg? Az alakváltó kocsmáros? A vámpír? A vérfarkas? Vagy az a szatócs, aki vámpírvért vesz, hogy beszakadjon tőle? Azt szerettem volna, ha kívülről pont olyannak tűnök, mint amilyenek a vérfarkasok általában szoktak lenni, de a viselkedésem ennek pont az ellenkezője legyen, így a néző ne tudja előre, mire számíthat a karaktertől. Alcide nagyon szerény, introvertált, visszahúzódó fickó, és ebben a vadon élő farkasokra hasonlít.

Ez a kettősség a magánéletben is jellemző rád?

Persze, olyan vagyok, mint egy nagy nyuszi, csak nem sokan mernek közeledni hozzám. Férfi vagyok, vadászok leszármazottja, aki mostanában nem egy félig nyúzott szarvassal, hanem egy papírzacskónyi félkész kajával tér haza. Hiába nézek ki úgy, ahogy, és van meg bennem az ösztön az erőszakra, nem szakíthatom le a fejét annak a gyökérnek, aki beint nekem a lámpánál, pedig százezer évvel ezelőtt simán beverhettem volna a fejét egy bunkóval, és senki egy szót nem szólt volna. Ezeket az ösztönöket a társadalom szépen visszaszorította bennünk, és a vérfarkas ezért tökéletes szelep ehhez - kiereszthetem a gőzt, még ha csak a forgatókönyvben leírtaknak megfelelően is, de legalább eljátszhatom azt, amit titkon mindenki szeretne.

A gimis élményeim is ilyenek voltak. A művészi hajlamaim már nagyon korán előjöttek, rajzoltam, festettem, írtam, játszottam, szóval minden olyasmit csináltam, amitől retteg egy igazi pittsburghi szülő. Ha lettem volna 165 centi és ötven kiló, senkit nem érdekel, mit festegetek a padlásszobában, de mivel nagyra nőttem, így nem volt apelláta, és sportolnom kellett. Hidd el, minden egyes ütközés, kosár vagy szerva alatt eszembe jutott, hogy legszívesebben most otthon ülnék, és írnám a darabomat tovább.

Csapdában érezted magad?

Pontosan. Soha nem bántottam senkit, mármint a pályán kívül, én voltam az a srác az általános iskolában, aki megvédte a gyengébbeket, akiket az idióta iskolatársak piszkáltak. A gimiben aztán kicsit megváltoztak a dolgok. Én szerencsére egy nagyon jó suliba kerültem, de volt pár keményebb arc a diákok között, akik dílerkedtek és feszt csinálták a balhét. Az egyikük kinézett magának és állandóan verekedni akart volna, én viszont tisztában voltam azzal, hogy három csapat kapitányaként nem engedhetem meg magamnak, hogy a folyosón verekedjek valami lúzerrel. Aztán valami elpattant bennem, és amikor a kosárlabda-bajnokság befejeződött, úgy megvertem, hogy kórházba kellett vinni. Iszonyú megrázó volt, mert amikor ott feküdt a földön, véres fejjel, pontosan tudtam, hogy ha nagyon akarom, agyonverhetem. Érted, megölhetem a csávót, ott, a Mt. Lebanon gimi folyosóján.

Amikor bezavartak az igazgatói irodába, és még egyedül ültem bent, totál kiborultam, és bőgni kezdtem. Ekkor döbbentem rá, milyen erős is vagyok tulajdonképpen, és ez kurvára megijesztett, de az sokkal jobban kikészített, hogy ezt az oldalamat, az erőszakos énemet ez a fazon így elő tudta rángatni. Ez nagyon alapos lecke volt, azóta is nagyon sokszor gondolok rá - a True Blood negyedik évadának végefelé pedig szándékosan emlékeztettem magam erre az érzésre, de ezt majd inkább nézd meg. Tudni fogod, melyik jelenetre gondolok.

És a diri? Mit szólt?

Azt mondta, hogy rohadtul itt volt már az ideje, hogy valaki szétverje a fejét a kis gyökérnek, szóval a lelki kínjaimon nem sokat segített. A kölyök később megkeresett, nagy kötéssel a fején, törött orral, varratokkal a szeme körül és az állán, és bocsánatot kért.

A csajod hogy viseli azt, hogy tapadnak rád a nők?

A menyasszonyom? (Azóta már szakítottak, az interjú július végén készült.) Jól. Nagyon jól. Magabiztos, gyönyörű nő, nincs félnivalója, és azt már az elején letisztáztuk, hogy ez a szerep hoz magával ilyen figyelmet is, amivel nem tudok mit tenni, viszont tudnom kell kezelni. Azt hiszem, elég jól megoldom a helyzetet, őt pedig nem zavarja, ha egy nő ábrándos szemekkel néz rám, tán még élvezi is egy kicsit. Jó, attól kiakad, amikor a rajongó túlmennek egy határon, és a hajamat simogatnák, vagy a farkam felé kapkodnak…

Hogy mit?

…mert az is előfordult, ne röhögj, sőt, egy faszi azzal jött hozzám oda, hogy a ott a felesége, beleülhet az ölembe? Isten az atyám, így volt, köpni-nyelni nem tudtam. Ezek az incidensek iszonyú kínosak mindenki számára.

A sorozat többi szereplőjével jóban vagy? Rivalizáltok?

Nagyon jó viszonyban vagyunk, és nincs rivalizálás, bár erre lélekben felkészültem, mert a True Blood-nak egy női, de legalább négy férfi főszereplője van, így óhatatlan lett volna, ha Sam (Trammell, a kocsmáros), Ryan (Kwanteen, Sookie öccse), Stephen (Moyer, azaz Bill, a vámpír) vagy Alex (Skarsgard, egy másik vámpír, Eric) sandán néz rám. Nagyon rendesek voltak, és inkább kíváncsiak voltak arra, ki alakítja majd Alcide-t. Amikor pedig nem forognak a kamerák, olyanok vagyunk, mint egy rakás kölyök, szívatjuk egymást és hülyülünk.

Hogyan pihened ki a forgatást?

Imádok utazni. Még mielőtt színésznek álltam volna, egy barátom zenekara mellett dolgoztam testőrként. A nevük Goldfinger, nem sokan ismerik őket, de bejártam velük a világot, és azóta is ezt teszem, amikor csak tudom. Van egy utazós-főzős tévéműsor, Anthony Bourdain - Fenntartások nélkül a címe, és ebben a fickó beutazza a világot, és mindenütt eszik valami iszonyú jót - na ebből merítek ötleteket arra vonatkozóan, hová menjek legközelebb. Imádok enni, és egész jól főzök, ezt apámtól tanultam, aki a szicíliai Bonnanók leszármazottja. Na, nem ezért jó szakács, csak mondom.

A sorozat legutóbbi, negyedik évada ma este 22:20-kor debütál az HBO műsorán, holnap pedig hogyvolt is lesz róla, bizony.

Képek: HBO Sajtószoba.