Duplarészes, gazdaságos fináléval búcsúzott a Spielberg-istálló első idei sci-fi-sorozata, a Falling Skies, amiben ránk szakadt az ég egy rakás randa ET formájában, mi, az emberek meg partizánharcot folytatva élünk túl, Carter doktor meg egy drogos katonatiszt vezetésével, Isten irgalmazzon szegény fajunknak. Spoileres és elfogult kritika jön, előre szóltam.

Úgy vártam a Falling Skies-t, mint egyszeri szittya a Magyar Szigetet. Évente jó, ha egy olyan sorozat akad, amiben kiélhetem gyermekkorom valamelyik kedvenc motívumát, itt meg menten kettőt is kaptam, a partizánharcot meg az idegen lények támadását. Jöttek, nem szaroztak, legyaktak mindent ÉS még a gyerekeket is elviszik, hogy a jövőnk is meg legyen baszva análisan, ennél jobb felütést el nem tudok képzelni, komolyan mondom. Koszos, lepukkant, depressziós arcok mindenütt, az egyik főhős egy láthatóan elmebeteg katonaember, a másik meg egy orvos külsejű történész, a cipőjét is szigszalag tartja össze, ezek vezetnek minket, vagyis inkább ők menekülnek elől, mi meg utánuk, isteni történet, csodálatos karakterekkel.

A pilot után aztán maradt némi keserű szájíz a számban, mert az én ízlésemnek túl kevés volt a halál, az utolsó utáni pillanatban még egy gránátot az ellen gyomrába tövig belemerítő hős kiskatona, és a csatába indulók méltatlanul kevés fotót mutogattak szeretteikről, így nem lehet belőni előre, hogy melyik partizán krepál be az első, biztató hangon, mosolyogva előadott "gyertek, tiszta a levegő!" után (fejlövés, lassított felvételben a földre rogyó kiskatona, ne haragudjon hadnagy elvtárs, mondja meg anyámnak, hogy a pártért tettem) és jött a családi szál is, amitől eleinte csak kényelmetlenül fészkelődtem, de aztán faszán be is aludtam.

Értem én, hogy kell a jövőkép is (család, gyerek, társadalom építgetése), meg a központi szál a gyermekek visszaszerzésére indított, az ilyenkor szokásos dramaturgia szerint bebukó, vagy félig sikerülő kommandóakciókkal, de azt remélem mindenki tudja, hogy ez csak azért volt annyira fontos, mert a tévés büdzsé nem bírt el egy-egy bazi nagy csatát az ET-kkel vagy a nekik szolgáló elbaszott Cylon-kópiákkal minden részben.

Így maradt idő a karakterépítésre is, amiből alaposan csak a drogos-alkoholista-idegbeteg katonának jutott, aki hatalommániás gyökérből lett ostoba drogossá, majd 90 perc alatt előjött belőle a szuicid hajlam, és ki is kúrálódott, de csak azért, hogy a végére megint előjöjjön, ekkor már hősies önfeláldozásnak álcázva. Megjegyzem, hogy a partizánfilmekben a főhős jugoszlávok CSAK hősies önfeláldozók voltak, konzisztensen, ezért lehetett nekik drukkolni.

A többiek nem fejlődtek sehová, a töreszprofnak álcázott Carter doktor fejéről a glória egy percre nem szakadt le, a dokicsaj elhivatottsága még akkor sem múlt el, amikor az egyik ET a szeme láttára szaggatta le a fejét egy kollégának, és a Pope nevű túljátszott és igen röhejes geciember is megmaradt annak, ami, kivéve tán az utolsó jeleneteket, mert akkor belőle is előjött a hősi gén, a franc aki megeszi, pedig mennyivel jobb lett volna, ha mittudomén, kihajítja a sebesült katonát a kocsiból a picsába, és elüti Cartert is, csak a miheztartás végett.

Voltak jobb és rosszabb pillanatai az évadnak, a hatodik részre tért észhez igazán, és ha teszem azt a pilot után nem kellett volna átrágnunk magunkat öt semmitmondó epizódon,  akkor most hullámoznék, mint az uruguayi másodosztály listavezetőjének szurkolótábora, de így nem megy, sajnálom. A gazdaságos évadfinálé sem segített ezen a gagyi trükkökkel és az elmismásolt Nagy Önfeláldozó (Elmebeteg?) Akcióval, és nem, a Harmadik típusú találkozásokból vett zárójelenet az idegen-ember csúcstalálkozóval sem győzött meg semmiről.

A folytatás (szerintem) nagyjából az lesz, hogy Carter doki afféle nagykövetként próbál majd hidat verni a bolygót puszta félreértésből ledózeroló idegenek és az emberek közé, nekem viszont nem kell a maszlag, vér kell és belek, idegeneket szenvtelen arccal irtó katonák és szenvedés, tessen már rám is figyelni, Pistabá. Értékelés: 2,5/5