Akinek már volt szerencséje valamelyik alternatív színházi fesztiválon a baltazárosok előadásához, pontosan tudhatja, hogy teljes értékű művészetet nyújtanak, szó sincs fogyiszínházról, vagy beteges cirkuszi produkcióról.
Bár az előadások feltehetően hosszabb és keményebb munkával készülnek el, mint a hagyományos színházaké, a végeredmény tekintetében nincs különbség, a közönség nem lesajnálóan ajánlja meg a négyest, hanem tenyérpirítóan, kitartóan tapsol. Hogy ez az elképesztő teljesítmény hogyan születik meg, arra ad választ Kabarcz Zsófia filmje, ami csütörtök este debütált az HBO-n.
A Varázslatos Gladiátorok a Baltazár Színház értelmi sérült színészeit és a társulat munkáját mutatja be, magyar viszonylatokhoz képest meglepő bárdolatlansággal. Legalábbis én még nem láttam ilyen érzékeny témában ennyire bevállalós, kendőzetlen őszinteséggel kamerába mondott "nagy igazságokat". Mint például azt, hogy "tőlük nagyobb teljesítményt várok el, mint a normális színészektől" és hogy "engem nem érdekel, hogy mit okozok bennük azzal, ha üvöltök".
A mondatok Elek Dóra, a Baltazár Színház rendezőjének száját hagyják el, aki nem fél bevallani, hogy autoriter vezető. Nemhogy nem gagyog értelmi sérült vagy Down-szindrómás munkatársaival, hanem attól sem riad vissza, hogy megalázó módon beszóljon. Türelmetlensége, feszültsége és bunkó stílusa az egész filmet áthatja, és még ha ez nem túl szimpatikus is, az azért beszámítandó a javára, hogy nem egy ilyen habitusú rendező ismert színházi körökben, és hogy nem mellesleg ezzel a "módszerrel" nagy sikereket ér el.
A színészei pedig szemmel láthatóan boldogok, Elek Dóra és a színháza nélkül ugyanis ma Magyarországon nem lenne más esélyük, mint az értelmetlen gombválogatás, vagy a megalázó mértékű segélyből tengődés, ahogy sorstársaik tízezreinek. Lehet, hogy a Baltazár nem egy liberális intézmény, de legalább van, és értelmes kiutat nyújt ennek a tíz, szeretni valóan őszinte embernek, akiket – ahogy a film is bizonyíték rá – egyáltalán nincs miért sajnálni.
Arról persze lehet, sőt kell is vitatkozni, hogy ez elősegítheti-e az integrációjukat, vagy hogy a színház és a dokumentumfilm segítségével befogadóbbá válik-e a többségi társadalom, de arról, hogy a Baltazár nemcsak ennek a tíz embernek, hanem szűkebb és tágabb környezetükkel számolva legalább 50-100 embernek változtatta meg az életét 1998-ban, valószínűleg nincs értelme polémiákat folytatni.
A Varázslatos gladiátorok azonban nemcsak azért unikum, mert a nagyközönséggel is megismerteti ezt a társulatot, hanem azért is, mert rengeteg, sérült gyermeket nevelő szülőnek nyújthat segítséget. Kevés olyan dokumentumfilm van ugyanis, ami be meri mutatni azt, ahogy az egyik szülő elismeri, hogy bizony volt olyan pillanata a szembesülésnek, amikor átfutott az agyán, hogy megöli gyermekét. Az ilyen fokú őszinteség pedig nagyon fontos lenne ahhoz, hogy ezek a szülők ne őrüljenek bele a rájuk váró feladatokba.
Az, hogy nálam ez a kemény mondatokban és megrázó jelenetekben bővelkedő film mégsem 10/10-es, a megrendezett jelenetek (lufiszív osztogatása, tételszavak felfestése, stb.) miatt van, de még ezeket beszámolva is a legjobb doku, ami ebben a témában az elmúlt években készült. Azért pedig, hogy ezt a produkciót az HBO saját gyártásban készítette el, nekik jár az a néhány pont.
(Legközelebb július 18-án 15:45-kor az HBO műsorán.)
