Kevés olyan téma van, ami annyira polarizálja a társadalmat, mint az eutanázia. Ez az a kérdés, amiben nemigen lehet vállvonogatós álláspontot képviselni, egyik oldalon az egyház és az élet szentségét védők, a másikon a kegyes halál támogatói, akik az egyén fájdalmát tekintik döntő érvnek és nem a konvenciókat. Filmet forgatni erről nem könnyű, mint Barry Levinson rendező elmondta egy interjúban, a nagy stúdiók nem tudnak mit kezdeni a dologgal, hiszen eladhatatlan. Nincs hős, nincs olyan figura benne, akit utána a Happy Meal menü mellé lehetne csomagolni a kis halálgépével együtt, műanyagból.

Az HBO azonban szokásához híven nem foglalkozott a konvenciókkal, és tévéfilmet készíttetett Jack Kevorkian életéről, aminek nem az a célja, hogy provokáljon, csak az, hogy elgondolkodtasson. Az eredetileg You Don't Know Jack címre hallgató film az örmény származású patológus életének legutóbbi harminc évére koncentrál, tehát nem egy hagyományos életrajzi film, ha ez valakit esetleg elriasztana a megtekintésétől. Megtudjuk, mi vette rá arra, hogy újságban hirdesse szolgáltatását, azaz a gyógyíthatatlan betegek halálának elősegítését, azokét, akik egyébként gépre kötve, vagy iszonyú kínok között lennének kénytelenek leélni életüket.

Kevorkian azok számára is érdekes karakter lehet, akik ragaszkodnak ahhoz, hogy szeretteik természetes halállal távozzanak közülünk, mert elveihez ennyire konokul ragaszkodó embert nemigen láttak még eddig. Nem volt és nem is igen lesz olyan tényező, érv vagy befolyásos személy, aki ezt a fickót meg tudná ingatni hitében, és ezt valahol értékelhetjük, még akkor is, ha a módszereivel és elveivel nem feltétlenül értünk egyet. Al Pacino a címszerepben ismét brillírozik, és szokásával ellentétben egy nagy monológban sem szalad el vele a ló, nincsenek teátrális üvöltözések és kamerába grimaszolások, ilyen visszafogottnak, alázatosnak nagyon régen nem láthattuk a színészt.

Nemcsak ő, hanem Brenda Vaccaro (a vele készített interjúnk nemsokára olvasható) John Goodman és Susan Sarandon is nagyszerű, Levinson rendezése pedig kifogástalan. A film bővelkedik olyan jelenetekben, amiket nagyon-nagyon nehéz végignézni, úgy pedig méginkább, hogy a páciensekkel készített interjúk nagy többségében nem színészeket látunk, hanem hús-vér embereket, akik kínjukkal már nem tudtak máshoz fordulni. Levinson célja nem az volt, hogy piedesztálra emelje Kevorkiant, nem demagóg üzeneteket közvetít a két és félórás filmben, hanem megmutatja egy olyan ember történetét, aki szó szerint mindent hajlandó volt feladni elveiért, még a személyes szabadságát is. 

A filmet az HBO jóvoltából a Monte-Carlo-i tévéfesztiválon láttuk.