A Való Világ immáron második hónapja látható, ideje foglalkoznunk egy kicsit azzal, miért unalmas a műsor, és miért fakadnának sírva a mi játékosaink egy amerikai Big Brother- vagy Survivor évadban. Mivel nem vagyok se pszichológus, se szociológus, a poszt leginkább az egyszeri realityjunkie szemszögéből vizsgálja az eseményeket, más típusú elemzésért erre a nagyon érdekes blogra tessen klikkolni.

Az első, alapvető különbség a VV4 szereplői és a műfaj nagy öregjeiben látható játékosok között a motiváció. A Big Brotherbe az amerikai autószerelő nem azért megy be, hogy médiasztár legyen, hanem azért, hogy nyerjen. Egy műlábbal élő nő nem azért hajlandó 39 napon át szívni egy trópusi szigeten, hogy egy tévéshopos műsorban legyen beszélő fej, hanem az egymillió dolláros fődíjért. A The Amazing Race versenyzői sem feltétlenül azért kapnak ideösszeomlást egy angolul nem beszélő ukrán taxis bénázása miatt, mert az jól mutat a képernyőn, hanem azért mert miatta maradnak le a (szintén) egymillió dolláros fődíjról. Hosszú az okfejtés, kávészünetre nem javaslom.

A Való Világ 4 legutóbbi kiválasztásakor a játékosoknak feltették a kérdést: ki az, aki azért van a villában, mert meg akarja nyerni a fődíjat (ami ahhoz bőven elég, hogy mindegyikük életét megváltoztassa), mire, ha jól emlékszem, négyen emelték a kezüket. Négyen, 15-ből, a többiek (mint az több beszélgetésből is kiderült) ismertséget akarnak szerezni, a médiában akarnak elhelyezkedni, hírnevet akarnak maguknak, vagy az elcsépelt “ki akartam próbálni magam” indokot hozzák fel, ami szánalom a köbön. Ha ilyen averziói vannak ez embernek (ti: határok feszegetése), menjen el egy uránbányába dolgozni, ott megtudja, mit bír. Arról pedig, hogy a magyar média világába egy ilyen műsorral lehet a legbiztosabban bekerülni, egész tanulmányt lehetne írni, de minek.

A motivációk közötti különbség (médiakurvaság vs. lóvé), a valóságshow-k között unikumnak számító formátum (kiválasztás - kihívás - párbaj) valamint az RTL egyelőre vonakodó hozzáállása a konfliktusok generálásához (erről majd mindjárt) egy teljesen más játékstratégiát eredményez, ami arra koncentrál, hogy a játékosok mennyire tudják eladni magukat a szavazó közönségnek, és a kertévék fejvadászainak, akik máris azt nézik, melyik villalakóból lehet a következő eladható médiaszereplőt farigcsálni (segítek: egyikből sem).

Nem az a lényeg, a többiek mit gondolnak róluk, legtöbbjük láthatóan leszarja, milyen képet alakított ki magáról a többiek szemében - a lényeg az, hogy ő kapja a több szavazatot a kulcsfontosságú pillanatokban. Ez, mármint a párbaj is felvet egy érdekes kérdést mellesleg. Az RTL volt olyan lelkiismeretes, hogy leellenőrizte a Gombi-Dzsörzé beszavazás alatt érkező sms-ek és hívások eredetét, és amikor azt tapasztalták, hogy Gombira csak pár számról érkezett (de sok) voks, akkor a népakarat nevű lózungra hivatkozva és saját szabályaikat felrúgva betoltak plusz egy főt a villába. Vajon a kiszavazásnál is megnézik ugyanezt? Mi alapján lehet manipulációt kiáltani? Ha teszem azt, a legközelebbi párbajon Gombi kap négyezer szavazatot öt számról, Dzsörzé meg kétezret, de nyolcvanról, akkor ki marad és ki megy?

Vakarhatja hitetlenkedve a fejét a rutinos valóságshow-néző akkor is, amikor a kiválasztásra kerül a sor, és csak néz, mint Ice-T a magyar médiatörvényre, amikor az egyik versenyző egy többmilliós fődíjért folytatott versenyben azért rak jelet egy vetélytársára, mert az káromkodott. A józan ész azt diktálná, hogy nem a személyes szimpátia alapján történjen a kiválasztás és a kihívás sem, hanem azt követve, kit tart az illető a végső nyereményre veszélyesnek, esetleg (ha az túl “erősnek” tűnik), akkor az egyik szövetségesére kerüljön a jel, ezzel is gyengítve az illetőt, de nem, itt az “elvetted a traktoromat, haragszom rád” óvodás érvrendszer érvényesül, nem vetélytársat, hanem lakótársat látnak egymásban a szereplők, megetted a sajtot bazdmeg, kiszavazlak a gecibe.

Vegyünk egy példát a játékosok idiotizmusára: van bent két pár, a tesók (Gigi és Béla) meg a házaspár (Gina és Kristóf). Nincs olyan együttélős valóságshow, amiben nem ők lennének az első számú célpont, dupla eséllyel mennek a fődíjért, vélhetően ugyanúgy szavaznak, kétszer annyi szövetségest gyűjthetnek, nem ragozom. A Való Világban közel két hónap kellett ahhoz, hogy az egyik észkombájn (tán Olivér) rájöjjön, hogy helló, a házaspár közösen nagyobb eséllyel bír, mint egy szingli versenyző.

A másik fájó hiányosság a szövetségek totál hanyagolásában rejlik: itt maximum párok vannak, de még azok sem feltétlenül szavaznak közösen, senkinek esze ágba nem jutott az, ami Richard Hatchnek, az első Survivort megnyerő fickónak: négy szorosan együttműködő játékos eldöntheti a fődíj kimenetelét, irányíthatják a játékot, végig úgy rángathatják a szálakat, ahogy ők akarják. Ez a stratégia az esetek kilencven százalékában működik: a Big Brother idei nyári kiadásában az első adás alatt alakult meg a Brigade névre hallgató szövetség, amiben négy faszi tűzte ki célul azt, hogy a végső négyesbe ők kerüljenek. Hárman el is jutottak oda, egyikük pedig elvitte a fődíjat.

A látszólag totális debilségen alapuló kiválasztásokért, a stratégia teljes hiányáért nemcsak a játékosokat terheli felelősség, hanem a készítőket is, akik nem tudnak mit kezdeni a rájuk bízott önkéntes kísérleti nyulakkal, akik lassan belefulladnak a cigicsikkekbe és az unalomba. Alapvető feladata lenne az RTL-nek, mint minden ilyen istenjáték irányítójának (mindegy, hogy emberkísérletről vagy éppen számítógépes játékról van szó), hogy stimulálja az alanyokat. Kell a konfliktus, kell a szembenállás, és nem azon a primitív szinten, amit a villa jelenlegi élete produkál (nem szeretem Alekoszt, mert a szemével nyalja a csúnyámat), hanem úgy, hogy kialakulhassanak azok a kisebb csoportok, akik minden játék savát-borsát adják az intrikáikkal és szembenállásukkal.

A Való Világ 4-nek nagyon hiányoznak azok a játékok, sorversenyek amik megosztják a lakókat, amikkel az olyan totál ellentétes személyiségeket is egymáshoz lehet sodorni, mint a csak lézengő Zsófi és a nagypofájú Olivér. Az ilyen játékoknak, amellett, hogy megkímélik a játékosokat a teljes eltunyulástól és az unalom okozta letargiától, nem is a végeredménye, hanem a jutalmazása a lényeg: ha a vesztesek a vereség miatt érzett csalódás mellé még kapnak valami fájintos büntetést is (mittudomén, csak finomfőzeléket ehetnek egy hétig, kizárják őket a villából, stb), az még inkább közösségformáló erejű lehet, a sorozatos szívás pedig igazi drámát ír a képernyőre.

Az óév utolsó adásában látottak tanúsága szerint végre az RTL is rájött erre, de megint nem sikerült csúcsra járatni a dolgot: egymás után három feladatot is adtak nekik, kissé zavaros szabályrendszerrel, így a végeredmény sem olyan lett, mint amilyen lehetett volna. Egyikben sem lehetett tudni, mi az, amit szabad és mit nem, nem volt felügyelet, külső kontroll, a fejük fölé tojáslével töltött tálról például nem derült ki, lehet-e lötyögtetni, és így csökkenteni a súlyát, a második feladatban Dzsörzé keze szinte szabadon volt a folpack alatt, a harmadikban az egy lábon állás mikéntje nem volt tisztázva.

Ezt a három feladatot, illetve kettőt, az első és a harmadikat simán lehetett volna külön futtatni, külön jutalmazni, és két napra szétbontani, sokkal izgalmasabb lett volna, ha nem két fazon, hanem az összes játékos ott áll a farönkökön. A középső feladat kiváló alkalom volt arra, hogy egyéni jutalomfeladat legyen belőle, a nyertes meg elvihet magával három másik játékost, teszem azt moziba - máris megvan a konfliktus, hiszen akiket nem vitt, azok odabent idegeskednek, a jutalmazottak között meg szorosabb kapcsolat alakulhat ki. Ehhez nem kell egyetem, csak végig kell nézni egy Survivot vagy Big Brother-évadot.

Nem igazán jött össze a casting sem az idei kiadásra, pár, leginkább ripacsságával kitűnő alak mellett legalább nyolc olyan figura van bent, akiket gondolkodás nélkül ki lehetne szórni, mert vagy eleve nem is akarnak bent lenni, vagy annyira szürkék, hogy senkinek nem hiányoznának. A villa nagy intrikusának tartott Olivér is csak azért tűnik okos játékosnak, mert ő legalább megpróbálkozik valamiféle stratégiát követni, de tessék elhinni, a vak kerekesszékesek száztíz gátján két ép lábbal, közepes eredménnyel elsőként befutni nem egy nagy kunszt.

A Való Világot az RTL (a címből kiindulva mindenképpen) a valóság leképezésének szánta. Azokkal a személyiségtípusokkal találkozunk benne, mint a munkahelyünkön, olyan konfliktusokkal, melyekkel azonosítani akarják a nézőket, pedig az ilyen műsoroknak általában nem ez lenne a feladata, hanem a szórakoztatás. Miért ülne le bárki is azt bámulni minden nap egy órában, amit nyolc órában amúgy is megtapasztal? Ez az, ami átragadt a lakókra is, ezért tekintik egymást lakótársnak és nem igazi vetélytársnak, ezért süllyedünk mélyre a pitiáner konfliktusok és gecizések mocsarába.

Legjobban a nézőket sajnálom, akik a VV4-ből sem tudják meg, milyen jól is lehet ezt a műfajt művelni, mennyire szórakoztató tud lenni egy ilyen valóságshow. A valósághoz való görcsös ragaszkodás miatt nálunk még mindenki őszintén felháborodik azon, ha egy játékos hazudik, ha kihasznál valakit, ha szövetkezik valaki ellen, ha látszatszerelmet indít, ha úgy viselkedik, mint ahogy egy közel 50 millió forintot érő fődíjért küzdő versenyzőnek kell. Pedig ez nem a valóság, csak egy játék, és ezt soha nem szabadna elfelejteni. 

fotó: valovilag.hu