Villámlik a Karib-tenger felett. Nem úgy, mint a naiv festők képein, cikázva, a viharban ágaskodó lovak mögött, inkább úgy mintha messze, a túlparton, egy jamaikai diszkó tetőteraszán bekapcsolták volna a nagy teljesítményű stroboszkópot. A tengerpart fölé, a sziklafal szélére épített villában a kamerák éppen a sminkelő lányokra és az ingjüket igazgató fiúkra zoomolnak, lejjebb, a dzsungelből kihasított tisztásra épített esőfogó alatt pedig a stáb most fejezte be a vacsorát. A páratartalom kilencven százalék, ráadásul még zuhog is, apró cseppekre porlasztott tóban úszik a táj.

És akkor becsap a villám, mintha csak a Szakasz látványtervezője tesztelné a katartikus, utolsó jelenet pirotechnikai eszközeit: szikrázik az erdő, és elektromossággal telnek meg a vacsora maradékai.

„A generátor mellett csapott be” – röhög az egyik kolumbiai biztonsági őr, de a hangján érződik, hogy csak megkönnyebbült, mint amikor Fekete Pákó a Kész átverésben rájön, hogy mégsem toloncolják ki az országból, csak megint iszonyatosan megvezették.

Szappanopera

A jövőre adásba kerülő Éden Hotel című valóságshow-t forgatja itt, a kolumbiai tengerparton a Viasat3, a sziklákra kifejezetten a műsor miatt húztak fel egy villát, persze nem csak a magyarok kedvéért: a realityt a világ egyik legnagyobb tévés formátumgyártója, a Zodiak Media fejlesztette ki, a kolumbiai helyszínen szeptemberben még a svéd verziót forgatták, és a Viasat3 után jön egy norvég stáb is.

A valóságshow először a Foxon tűnt fel Amerikában, a nyári szezonban, de igazán csak a skandináv országokban lett sikeres: Svédországban most kerül adásba a negyedik évad, Norvégiában három szezon ment már le, Dániában pedig már a hetedszerre költöznek be a hotelbe, ráadásul a formátum ott a legsikeresebb valóságshow-nak számít.

A műsor egyszerre valóságshow és szappanopera: öt lány és öt fiú érkezik a trópusi villába, kicsit iszogatnak a bárban, a szilikonnal dúsított nők bikiniben napoznak a feszített víztükrű medence mellett, a kockás hasú fiúk pedig fürdőruhában súlyzóznak, amíg érkezik egy újabb játékos, hogy átrendezze kicsit a helyzetet. Tizenegyen lesznek, és akinek nem jut pár, az kiesik, hogy aztán a bent maradók megint nyaralhassanak és napkrémmel kenegethessék magukat az újabb versenyző beszállásolásáig. Mindezt 42 kamera folyamatos felügyelete alatt, mintha a Barátok köztöt kereszteznék a gyerekzsúrok székkeresős játékaival.

Feszültség

„Szikrázott a vezérlőpult” – ismételgeti az ügyeletes adásrendező, hogy miért is kellett lekapcsolnia a kamerákat és úgy egyébként is a világítást a villámcsapás után a villában. Csényi Kati, a Viasat3 programigazgatója és Kereszty Gábor, a műsort gyártó Mastiff Hungary producere még a sötétben eldönti, hogy akkor tényleg leállítják a forgatást, a szereplőket pedig külön-külön elköltöztetik a környékbeli hotelekbe, hogy ne bonyolódjanak tovább az események a kamerák háta mögött. Megállítják az időt az Éden Hotelben.

A svéd technikusok unottan vakargatják a szúnyogcsípéseiket, miközben az ideges magyaroknak válaszolgatnak, mintha az egész nem is velük történne, mintha nem is nekik kéne majd túlórázniuk, csak valami furcsa, idegen nyelvű film „Így készült” extráját néznék a forgatás nehézségeiről dvd-n. Mondjuk fél év alatt már harmadszorra tévedt trópusi villám a házhoz, és amikor az első becsapódott, még villámhárító sem volt az épületen, úgyhogy ez most már csak annyira lepi meg őket, mint amikor a keverőpult elé szerelt plazmafalat betölti, ahogy tampont cserél az egyik szereplő.

Nyolc kamera romlott el a villámcsapás után a rendszeren végigfutó impulzustól, kettőnek pedig meghibásodott a mozgató motorja, úgyhogy csak egy szögből tudják felvenni az eseményeket. Emellett tönkrement a világítást irányító rendszer, ahhoz pedig kevés a három svéd technikus, Bogotából kell hívni villanyszerelőt, aki ért a stúdiólámpákhoz is.

A gonosz bármixer

Legalább két napra leáll a forgatás, és ez akkor is több millió forintos kár, ha csak a negyvenfős magyar stáb, az egymást három műszakban, tizenkét óránként váltó szerkesztők, adásrendezők, szkripterek, vágók, operatőrök, a húszfős kolumbiai személyzet és a három svéd technikus munkabérét számoljuk össze.

A kényszerszünet alatt a stáb kissé feltornázza a gyártóbázisnak használt, kihalt karibi üdülőtelep rumfogyasztását, a játékosok pedig egymástól távol, a környék nyolcvanas években itt felejtett hoteljeiben unatkoznak. Persze nem lenne szükség a szigorú karanténra, ha ebben a valóságshow-ban is jól előre megírnák a cselekményt, csakhogy ez a formátum amúgy is rengeteg lehetőséget ad a műsor készítőinek, hogy felkavarják kicsit az Éden Hotel kéken csillogó medencéjének állóvizét. A norvég verzióban volt, hogy nem egy, hanem rögtön három új játékos érkezett, sőt az is előfordult, hogy a versenyzők helyett a villában dolgozó kolumbiai bármixer szavazta ki a két legbunkóbb játékost. Mert túl sokat ittak, és túl kevésszer köszönték meg.

A szabály az, hogy nincs szabály, a valóságshow-t lenyomja a szappanopera. Negyvennyolc adás alatt huszonhét jelentkező néz majd be a hotelbe, és az állandó feszültségről gyakorlott forgatókönyvírók gondoskodnak: összeköltöztetnek, szétválasztanak, romantikus vacsorával ajándékoznak meg, vagy éppen nyílt színi vallomásra köteleznek, akit csak akarnak. Persze minden jelentkező úgy érkezik Kolumbiába, hogy őt aztán nem nyomják le az érzelmek, hideg fejjel menetel majd a 25 milliós fődíjig, de aztán a mindent folyamatosan figyelő stáb közbeszól. Például Divinyi Réka, aki a Csak szex és más semmi, a Szabadság, szerelem, vagy éppen a Barátok közt forgatókönyvírója volt, most pedig a Karib tenger partján ráncigálja a valóságshow cselekményének szálait.

Jesus, a villanyszerelő

„Ez most egy kolumbiai igen, vagy egy olyan valódi igen?”- kérdezi Kereszty Gábor, mire Jesus, a villanyszerelő lelkesen, de kissé zavartan ismételgeti, hogy „sí, sí, sí”. Igen, holnap estére megszereli a világítást a házban. A svéd technikusok eközben arról beszélnek, mégis hogyan lehet 34 kamerával is belesni a villa minden sarkába, amíg az új berendezések megérkeznek Dániából.

Ugyan egy hét alatt Kolumbiában lehetnek a kamerák, de addig is muszáj folytatni a forgatást, ráadásul az Európából érkező felszerelés egy része hajlamos elveszni Bogotában a vámhivatal különböző osztályai és alosztályai közt vándorolva. A kamerák képét rögzítő több ezer üres dvd például azért vesztegel még mindig egy vámraktárban, mert a stáb nem tud válaszolni arra a kérdésre, hogy mégis hány milliméteresek a szalagok. Mert ugye nem szalag, hanem dvd.

Odakint közben a dzsungelt csendben megszállja a trópusi este, a sötéten mocorgó fák között alkarnyi pókok vadásznak megtermett galamb nagyságú lepkékre. Minden olyan, mint az Avatarban, csak neonszínű LSD-álom nélkül, viszont valódi 3D-ben.

Állítólag ezért nem Korfun, vagy Balatonaligán forgatják az Éden Hotelt: a parti sziklákon habzó tengert, a párában fuldokló dzsungelt vagy a ködbe vesző hegyeket nem lehet még költséghatékonyan számítógépes grafikával a villa mögé feszíteni, és ha lehetne is, a játékosok nem éreznék a fülledt trópusi szelet. Ezért éri meg elviselni az ebben az évszakban menetrendszerűen érkező hurrikánokat, kockáztatni a villámcsapást, vagy tűrni a stáb kolumbiai sofőrjeit, akik véletlenszerűen kiválasztott időpontokban jönnek rá, hogy lejárt a munkaidejük, és egyszerűen hazavezetnek. És persze ezért érdemes beletörődni az összes többi csapásba is: a trópusi élősködőkbe, amik kétnaponta juttatnak kórházba egy-egy stábtagot, vagy abba, hogy van olyan forgatási helyszín, ahol machetével adnak nyomatékot annak, hogy mégsem fogadnak el hitelkártyát. Mondjuk ez utóbbi legalább arra is jó, hogy bulvárcímlap legyen belőle Magyarországon, életét féltő Horváth Évával és egyéb kalandokkal.

Márquez a teraszon

Másnapra elkészül a világítás, átszerelik a kamerákat is, Jesus pedig fáradtan repülőre száll, hogy máshol is csodát tegyen. Csak az eső esik, sőt szakad, mintha megfordították volna a tengert, hogy a hatalmas lavor tartalmát mind a dzsungelre öntsék, ezért a két napja félbemaradt kiszavazóshow-t sem lehet a villa melletti szabadtéri stúdióban forgatni. A stáb beköltözik a fedett teraszra.

Ennek csak a villa és a tengerpart tulajdonosa, a belga-kolumbiai Daniel Garcia örülhet, hiszen a platformnak becézett fedetlen helyszínt éppen az ő magánvillája mögött rendezték be. A sziklafalra felkúszó műemléképületben egyébként a legendák szerint pár évtizede gyakran megfordult Márquez és Botero is, talán valamelyik teraszon rumot kortyolva nézték a tenger felett cikázó villámokat. Boterót időnként a gömbölyű formáktól boldogság fogta el, és a vidám és hájas házvezetőnő fenekére csapott, Márquez pedig a villa mellett a tengerbe ömlő folyón mélázva arra gondolt, hogy nemrég még annyira új volt ez a világ, hogy sok minden még nevet sem kapott, és ha meg akarták említeni, ujjal mutattak rá. 

Persze erről mit sem tudnak az Éden Hotel szereplői, ahogy Kolumbiából is csak ezt a partot, és a közeli hoteleket ismerik. Van olyan játékos, akit beválogattak a Való Világba is, de végül a dögmeleg és Dél-Amerika miatt inkább lemondott arról, hogy beköltözzön egy budapesti luxuskonténerbe. De a többi versenyző is mind az egzotikus Kolumbiára fogja, hogy miért hajlandó hónapokig kamerák előtt zuhanyozni. Pedig Kolumbia a villa kapuján, a dzsungelen, a parti viskókon és a katonai ellenőrzőpontokon túl kezdődik: ott van Santa Marta, az ország egyik legnagyobb kikötővárosa, ahol ugyan még mindig hetente lőnek fejbe valakit a drogkartellek, vagy éppen a Kalasnyikovhoz jutó egyszeri rablók, de ez már a nyugalom és a biztonság ahhoz képest, hogy 2005-ben még az utcáról rabolták el az útbaigazítást kérő külföldieket.

„Jó helyen állok itt?” – kérdezi Horváth Éva, majd gyakorlásképpen még párszor elismétli a beköszönő szövegét. A világosítók felkapcsolják a reflektorokat, az operatőrök a helyükre állnak, és a játékosok is elindulnak a szobáikból, hogy ott folytassák, ahol a villámcsapás előtt abbahagyták. Hogy kiderüljön, ki esett ki az Éden Hotelből két nappal ezelőtt.

A szereplőkről a Viasat3 kérésére még egy ideig nem mutathatunk képeket. A tervrajzon nemcsak a villa alaprajza, de a kamerák helyzete is jól látszik.