Az HBO jóvoltából a Comment:com idén először képviseltette magát azon a televíziós fesztiválon, amiből eddig ötvenet már rendeztek nélkülünk, és amihez fogható nem nagyon van másutt. Olyan legalábbis nincs, amin nem a vásári jelleg és a portéka elsózása, hanem a fesztiválhangulaton és a sajtóval való kommunikáción van a hangsúly. A Monte-Carlo-i televíziós fesztivál pedig pont ilyen, számos kategóriában versengenek a tévés produkciók, sztárok suhannak a vörös szőnyegen fel s alá, az újságírók meg reggeltől estig interjúznak, legalábbis azok a szerencsések, akiknek jut hely a feszített programban, de ne szaladjunk ennyire előre.

A rendezvénynek helyt adó Grimaldi Forum nevű konferenciaközpont egy közvetlenül a tengerparton felhúzott, üveg és beton építmény, a bejárata a piramisszerű izével a Louvre-ra hajaz, vagy nem, nem értek az építészethez. Minden hivatalos rendezvényre itt került sor, itt terítették le a vörös szőnyeget, itt volt a megnyitó, a You Don't Know Jack díszbemutatója és így tovább. A munkavégzéshez az újságíró kap egy passt, amivel bemehet mindenhová, kap mellé ebédet, kávét, üdítőt, és használhatja a sajtószoba kismillió zsírúj iMacjét, már ha nem kap agybajt a francia billentyűzettől.

A fesztivál puccosabbik, smúzolós része engem nem érdekelt, nem mentem el a megnyitóra és a záróünnepségre sem, és ugyan volt meghívóm két koktélpartyra is, valahogy ez a híres ember társaságában hánytam le az ünneplő zakómat típusú szórakozás sem az én világom, és egyébként sem hiszem, hogy Simon Baker pont velem akarna pezsgőzni Monacóban. A szakmai rész sokkal inkább izgatott, így akkor is ott lógtam az interjúszobák környékén, ha éppen semmi dolgom nem volt, hátha be tudom magam sírni még valakihez, de a francia szervezők csak gúnyosan nevettek naivitásomon.

Rangsor van itt kérem, először a tévé, utána a nyomtatott sajtó igényeit elégítik ki, és csak a legvégén foglalkoznak az online médiával - hiába magyaráztam én, hogy egy Indexen megjelenő cikket többen olvasnak el, mint egy Népszabadságot, nem hatotta meg a szervezőket. Aztán ott van a rangidősség kérdése is, én, a nyeretlen kétévés, örülhettem annak, hogy pár kerekasztal-interjút (ilyenkor 2-4 újságíró faggat egy alanyt 20 percig) és egyéni tízperces beszélgetési lehetőséget kaptam, míg aki már másodjára járt itt, reggeltől estig be volt fogva. Nem baj, jövőre már nekem is jobb lesz.

Monaco maga egyébként egy szép, jól megszervezett, de iszonyú zsúfolt városállam, hat buszjáratával bárhová el lehet jutni, én a szállodától a Grimaldi Forumig a hatossal mentem, ha valakit ez érdekelne. A nap általában reggel kilenckor indult, a központban három nagyobb termet alakítottak át kisebb interjúszobákká, vagy inkább kutricákká, egy asztal, 4-5 szék, és futószalagon jönnek az újságírók, hogy kérdezzenek. Fotózni nem lehet, de akinél van gép, úgyis kisírja az alanyból azt az egy képet a családi fotóalbumba, én erre sem vagyok vevő, nem tudom, biztos szarul neveltek, vagy mittudomén.

A háromnapos rendezvény alatt egyetlen olyan színésszel, rendezővel vagy producerrel nem találkoztam, aki ne válaszolt volna mág a legnagyobb ökörségekre is a lehető legudvariasabban, széles mosollyal az arcán - az igazi profik így viselkednek, el kell adniuk saját magukat és a portékát is, oh, Magyarország, oda mindig is szerettem volna eljutni, kapom meg naponta hatszor.

Az ebédet az NCIS szereplői, vagy Larry Hagman is ott fogyasztja, mint az újságírók, nincs very VIP szekció leválasztva, én kedden egy asztalnál ettem a Flashpoint egyik főszereplőjével, Enrico Colatonival (igen, hiányzik neki a Veronica Mars), szerdán pedig Zachary Levivel söröztem és cigiztem a teraszon, és tudtam meg, hogy kurvára nem érdekli, hogy letöltöttem a Chuck epizódjait, sőt, szerinte ez a normális, és azt is, hogy a VB-n az USA-nak drukkol persze, de ha kiesnek, akkor az angoloknak.

Miután ilyen közel kerülhettem az eddig csak képernyőn látott színészekhez, azért kiderült, hogy Jorge Garcia (Lost) esetében a tévé nem kövérít, sőt, Nina Dobrev (Vampire Diaries, jobbra) egészségtelenül gebe, Busy Philipps (fentebb) és Elizabeth Mitchell az életben is nagyon jól néz ki, de tizenötcentis sarkú cipőket hordanak, Ian Sommerhalderre (Vampire Diaries) és Simon Bakerre (Mentalista) ragadnak a nők, Dana Delany és Morena Baccarin sokkal idősebbnek tűnik, mint a tévében, Ice-T nője meg maga a rémálom, akitől konkrétan összerezzentem, amikor szembe jött velem.

Az események készült interjúkat a nyár folyamán a c:c és az Index hasábjain lehet majd elolvasni.