Eddig is mondogattuk párás tekintettel, hogy a Breaking Bad az egyik legjobb tévésorozat, amit mostanában lehet látni. Az életunt, túlhajszolt és alapvetően ideges kémiatanár története első hallásra megfogott: hiába melózik állandóan, az élet kitol vele, nem is kicsit, és rákos lesz, amit nem mer otthon elmondani, mert fél, hogy terhes felesége és mozgáskorlátozott fia belepusztulna a hírbe, és inkább elkezd egy crystal meth (egyfajta speed tán) nevű drog készítésével foglalkozni (mert a vegyészethez nagyon ért), hogy valami pénzt hagyhasson a családjára, ha ő már nem lesz.

Az első évad a kőkemény dráma és harsány komédia határán egyensúlyozva alapozta meg a főszereplő Bryan Cranston első Emmy-díját. A második már kevésbé volt vicces, inkább elgondolkodtató, és itt kezdtek el az írók a karakterekkel (és a mi idegrendszerünkkel) istenigazából játszani, az első epizódban belengették az évadzáró utolsó jelenetét, amiről hetekig elképzelni sem tudta az ember, hogy jön majd össze, aztán kapott egy olyat az arcába, hogy ihaj. 

A most látható harmadik évaddal a készítők (megérdemlik, hogy név szerint felsoroljuk őket: Vince Gilligan, Mark Johnson, Peter Gould, John Mastras, Sam Catlin és a többiek) elérték azt a szintet, amit a Drót óta nem nagyon hittem volna, hogy mostanában bárkinek is sikerül. Olyan feszült, hangulatos, tökéletesen fényképezett és csodálatosan eljátszott történeteket kapunk hétről hétre, amilyeneket utoljára tényleg csak David Simon tudott az asztalra letenni. 

A harmadik évadban Cranston egy hangyafasznyival halványabb szerintem, de ez nem baj, sőt, ez a koncepció, az epizódokat a mellékszereplőkre építik a készítők, és nagyon is jól teszik, kezdve az eheti részben zseniálisat nyújtó Aaron Paullal, aki igazán megérdemli már, hogy valaki észrevegye: nemcsak kis nyikhajokat tud játszani, hanem igenis, komoly színész, és folytatva Dean Norrisszal, a tipikus rendőrfejű emberrel, aki minden szerepében ugyanazt a Michael Chiklisre hajazó karaktert hozza, de hozzátesz annyit a szerepéhez, hogy két hete keressük az állunkat a földön.

A hangulatról már írtam fentebb (és meg is mutattam a vasárnapi rész nyitójelenetében), Gilligannak sikerült ugyanaz, ami Simonnal Baltimore-ral: a történet helyszíne, Albuquerque és a New Mexico állammal határos Mexikó nemcsak a hátteret adja, de meghatározza a történet menetét is, különösen a harmadik évadban, nem úgy, mint az In Plain Sight című sorozatban (amit szintén szeretünk, Mary McCormack durcás szája miatt), ahol a helyszín tökéletesen lényegtelen háttérinfó. 

A téma és a megvalósítás miatt a Breaking Bad sajnos nem az a sorozat, amire a magyar kertévék ezerrel ráugranak, nem egy könnyen emészthető darab, amiből ha kihagyunk két hetet, akkor is képben vagyunk, hanem egy Dróthoz hasonló nagyregény, aminek időt kel adni, hogy berántsa az ember, de nem lehet átlapozni fejezeteket, mert az csorbítja a műélvezetet. Ha jön is valahová, az az AXN vagy a Viasat lehet, esetleg a TV6 (az adó profiljába tökéletesen beleillik), de persze ez csak az én vágyálmom, nem a programigazgatóké.