A Discovery Channel egyik legsikeresebb sorozata, az ötödik évadát nyáron befejező Halálos fogás, az alaszkai rákhalászok mindennapjait bemutató dokureality. A sorozat a magyar nézők számára is elérhető, a csatorna hetente három epizódot is műsorára tűz az USA-ban hárommilliós nézettséggel futó szériából. A csatorna interjút készített Sig Hansen kapitánnyal, a reality egyik legkarizmatikusabb szereplőjével, és jófejségből átadták nekünk az egész anyagot, amiért ezúton is köszönetet mondunk.

Discovery: Miért épp ezt a munkát választották, ezt érzik testhezállónak, vagy egyszerűen nincs más lehetőségük?

SH: Túl buták vagyunk máshoz, komolyan. Ugyanaz, mint hamburgert sütni a McDonald's-ban. Jó, a viccet félretéve, úgy gondolom, szenvedélyből csináljuk. Egyszer bekapod a horgot, aztán nincs megállás, igazán megszereted. Ha megtöltöd a hajót, az maga a teljesítmény, tudja, mit jelent ez? És a tudat, hogy olyat csinálsz, amit a többi ember nem tud.

Hogyan képesek a kamerák mögött dolgozók folyamatosan alkalmazkodni az időjárási viszontagságokhoz a tengeren? Mennyire van nehéz dolguk, és hogyan tudják megfelelően rögzíteni a kamerát a hánykolódó tengeren?

Sig Hansen: Nos, igen, van néhány állandó kameramanunk, akik rendszeresen visszajárnak a hajókra, úgyhogy jóval gyakorlottabbak, mint a kezdetekben voltak. Eleinte igencsak meggyűlt a bajuk a tengeribetegséggel, és csak az én hajómon kétszer is megmentettük az életüket, mert rossz helyen álltak, és komoly veszélynek voltak kitéve – semmiképp sem voltak biztonságban –, így azt gondolom, ma már valamivel “tengerbiztosabbak”, mint egykor voltak.

Szereti még a rákot?

SH: Szeretek rákot enni – évente csak egyszer eszem a rákok királyából, így, ha hozzájutok, amikor otthon vagyunk, az igen ritka mulatság.

Azt mondják, ha nő van a fedélzeten, az szerencsétlenséget hoz. Vannak nők is a rákhalászok között?

SH: Igen, és van, aki azt állítja, hogy szerencsétlenséget hoznak, de voltak olyan hajóink, amelyeknek a legénysége csak nőkből állt. A 80-as években volt egy ilyen hajó csak nőkből álló legénységgel és egész jól ment nekik. Szerintem ez csak egy régi tengerész babona, de nem gondolom, hogy igaz lenne.

Elmondaná, mi módon lett a Northwestern kapitánya és a világ egyik legveszélyesebb szakmájának egyik profija? Érezte úgy valaha, hogy inkább otthagyná ezt az egészet, és visszamenne a családjához?

SH: Nos, tudja, ez családi hajó, az apám építette 1977-ben. 14 évesen voltam először a hajón, majd nyaranta dolgoztam rajta, mint hajósinas. Dolgoztam egy másik hajón, fogtam lazacot hálóval egy harmadikon, akkor is halásztam, amikor Norvégiába mentünk nyáron, makrélát, rákot és heringet fogtam főleg. Egészen fiatal korom óta csinálom – ez családi hagyomány nálunk, családi biznisz. 22 évesen én voltam a legfiatalabb kapitány Alaszkában, de ez csak azért volt, mert a legénység azt akarta, hogy én vigyem a hajót. A kapitány, Tomnak hívták, szabadságot akart. Nem számítottam erre a munkára, egyszerűen közölték, hogy tessék, ott a kormány, kapok egy esélyt. Azóta én vagyok a főnök.

Mit gondol, mi teszi vonzóvá ezt a sorozatot a nézők számára?

SH: Szerintem a legtöbb ember el se tudja képzelni 9-től 5-ig tartó munkája biztonságából, hogy milyen halásznak lenni, ahol nincs semmi biztonságérzet. Amikor találkoztam egy emberrel még a műsor előtt és megkérdezte, hogy mivel foglalkozom, mindig elmondtam, hogy rákot halászok, de volt, hogy el kellett magyaráznom mit jelent ez. Például volt, hogy 2 hónapig tartó útra mentünk és 3000 dollárt kellett volna fizetnünk a hajóért, de semmi pénzt nem kerestünk. Elfogyott az üzemanyag és a csali is, és egy rákot sem fogtunk. Szerintem az emberek nem értik meg, hogyan mehet ki valaki a tengerre kockáztatva a megélhetését ilyen módon. Azt gondolom, hogy a tévéműsort érdekesnek találják, mert veszélyes munka és még mindig van, aki ebből él. Szóval ez kicsit elvonja a figyelmüket a saját melójuktól és rajtunk keresztül ezeket az élményeket is átélhetik.

Mennyi időbe telik egy újonnan érkezőnek, mire megszokja az életet (beleértve az alvást) egy hajón? Említene néhány mókás helyzetet, melyeket a fedélzeten tapasztalt?

SH: Na, ja, a zöldfülűek. Van, hogy soha nem szokja meg az ember az életet ezeken a hajókon. Volt egy pultos a szülővárosomban, Seattle-ben, aki két éven át rágta a fülemet, hogy vigyem el halászni magammal. Rendben, mondtam, gyere. Két évvel később volt egy szabad helyünk, megkerestem a haveromat, mondtam neki, hogy repüljön Alaszkába, és jöhet velünk halászni. Két nap elteltével könyörgött, hogy leszállhasson. Nem értette ezt az egészet. Állandóan azt kérdezgette, hogy “Mikor eszünk? Mikor alszunk? Mikor tartunk szünetet?” Nem ettünk, nem aludtunk, nem tartottunk szünetet. Nem bírta, pedig nagydarab fickó volt. Úgy gondolom, hogy van akinek rövidebb, másoknak hosszabb időbe telik, hogy megszokja ezt az életet, de szívből kell akarnia, hogy igazi halász legyen. Nem kell nagydarabak lenned, de szívből kell akarnod.

Volt olyan, hogy félt kint a tengeren?

SH: Igen, néha eléggé. Most 43 éves vagyok, de azt gondolom, hogy minél öregebb leszek, ez egyre rosszabb és rosszabb lesz. Úgy érzem, mintha a szerencsém egyre fogyna, és valóban félni kezdek. Volt, hogy a hajó majdnem 90 fokkal oldalra dőlt. Szó szerint a hajó oldalán álltam, annyira megdőlt. Na, az elég félelmetes volt. Máskor a hajó annyira eljegesedett, hogy majdnem felborult, mert én annyira ostoba és mohó voltam, hogy nem akartam megállni, hogy letörjük a jeget róla és akkor valóban féltem. Szerintem minél öregebb leszek, annál jobban félek.

Mesélne arról, milyen volt, amikor a legtovább volt a tengeren egyhuzamban?

SH: Nos, normális esetben, ha szerencsénk van, két-három nap alatt megtelik a raktér. Egy átlagos kanyar 10 naptól 2 hétig tart, de ez attól függ, hogy le tudsz-e rakodni a tengeren. Néha meg tudjuk oldani, és több mint egy hónapot vagyunk kint, de a halász-szezon dönt. Atyaég, bárhová elmegyünk Alaszkából 9-11 hónapra, halászni a különböző szezonokban, különféle ráktípusokra, szóval attól függ, milyen rákot kell fogni, és meddig tart a szezon.

Mi a legnehezebb ebben a munkában és mi az, ami személyesen Önnek a legnehezebb?

SH: Nekem, mint kapitánynak a legnehezebb mindenki munkáját összefogni. Ezek az emberek a nap 24 órájában értem dolgoznak és nehéz a bizalmukat elnyerni és meg kell találni a rákokat ahhoz, hogy higgyenek bennem. Ha nem mennek jól a dolgok nehéz azt mondani a fiúknak, hogy még keményebben kell dolgozni, és annak ellenére, hogy fáradtak adjanak nekem még egy napot. Meg kell, hogy bízzanak bennem, hinniük kell bennem.

Milyen volt a legjobb napja a tengeren? Élete legnagyobb fogása mekkora volt?

SH: Mondom inkább a rosszat: 130 csomós szél, húsz méter magas hullámok, mindez egy mindössze 40 méter hosszú hajón. Volt olyan napunk, amikor 4 hajó is elsüllyedt. Akkoriban fekete vasárnapnak hívták azt a napot, de ez már évekkel ezelőtt volt. A legnagyobb fogásunkról már szó esett korábban. 80 óra leforgása alatt 45 tonna királyrákot fogtunk és az félmillió dollár volt 80 óra munkáért, az nem volt semmi. A legénység körülbelül 40 000 dollárt keresett fejenként.

A műsorban igen erős a verseny a kapitányok között. Milyen viszonyban vannak a valós életben, amikor nem forog a kamera?

SH: Úgy gondolom, hogy a viszonyunk…. A kamerák és a show igazán közel hoztak bennünket egymáshoz, rengeteget kell utaznunk együtt, részben a PR-utak, illetve ehhez hasonlók miatt. De amikor a fogásról van szó, és kint vagyunk a tengeren, akkor nincs barátság, egymás szemébe hazudunk és mindenki csak saját magával törődik, mindegy, hogy forog-e a kamera vagy sem. Legtöbbünkben megvan a versenyszellem, és ugyan a parton barátok vagyunk, de amint elkezdünk halászni, ez nem számít. Ha a többiek bajban vannak, segítünk egymáson, de csak ha veszélyben vannak, egyébként mindenki magáért felel.

Mesélne a legnagyobb veszélyekről, amikkel szembenézett és a sérülésekről, amit munka közben szerezett? Hány társa veszett oda a tengeren?

SH: A téli időszak a legveszélyesebb és az, amikor az összes rákászháló a hajó felső részében van. Például a mi hajónkra, a Northwesternre 200 rákháló (ketrec) is felfér. Mivel egyenként közel 400 kilót nyomnak, a hajó tetején nagy a súly. A szezon elején nagyon jeges az idő és a szél is hideg és Oroszországban minden jegesedik. Szóval a hajónak nehéz a felső része és ezért könnyen felborulhat. Ezért sok barátunkat elvesztettük egy-egy szezon elején. Egyszer, amikor Seattle-t elhagytuk, be kellett állnunk egy szárazdokkba. A North Fjord nevű hajóval kellett volna együtt utaznunk, de probléma volt a motorral. Szóval 16 órával előttünk indultak. Mögöttük voltunk, amikor egyszer csak eltűntek. Ez egy hét napos út volt és a második napon Seattle és Alaszka között eltűntek és többet nem hallottunk felőlük. Emiatt még mindig van bennem némi rossz érzés. Talán ha mellettük lettünk volna, tudtunk volna segíteni nekik.

Melyik a világ legkegyetlenebb része, ahol valaha halászott, és miért? Milyen időjárási viszonyok voltak eddig a legkeményebbek?

SH: Nos, szerintem a változékony tenger a legrosszabb, és ez gyakori januárban, februárban és márciusban – ami a hőmérséklet és a hullámzás típusa miatt van így. Ha nyugati a széljárás, az borzasztó. Ha nyugati szél fúj, az nagyon hideg, ez a zúzmarás, jeges hatások miatt van így. Ez mindent sokkal veszélyesebbé tesz.

Hogyan hatott a világgazdasági válság az ön munkájára és jövedelmére?

SH: Eddig nem nagyon érintett bennünket. Rengeteg rák, amit fogunk, Japánba megy, és egyből kikerül a piacra és ez segít az ár stabilizálásában. Csökkentettük az árainkat 15-20%-kal, de nem hatott ránk különösebben. Úgy gondolom, ez azért van, mert ez egy csemege, és azok az emberek, akik megengedhetik maguknak, ebben a helyzetben is kifizetik az árát – szóval e tekintetben szerencsések vagyunk.

Az interjú folytatását holnap közöljük.