Levelet hozott a posta, benne egy felháborodott kommentelő kérdésével: Érdeklődnék, hogy miután a mai (3.!!!) napon megvolt a magyar résztvevő soundcheck-je, miért nem foglalkoznak még mindig egyetlen írásban sem az adott műsorral? Erre többféle válasz is adható, a rövidebbik az, hogy "mert az egész egy fos", a hosszabbik alant található.

Az Eurovíziós dalfesztiválról nálunk valami misztikus oknál fogva azt hiszik a kedves tévénézők, hogy egy jelentős, valós értéket és tartalamat hordozó esemény, aminek van célja és nemzetközi elismertsége is, a szakma ezt tartja a felsztiválok non plus ultrájának, aki itt fellép, az aztán tud valamit, és így tovább. Ki kell ábrándítsuk az álomvilág lakóit: nem az. Ez egy mókás, vidám bohóckodásnak szánt valami, amire az európai nemzetek, legalábbis a normálisabbak azokat a jelölteket nevezik, akik humoros formában képviselik hazájukat, a produkciójuk pedig azon a bizonyos "annyira szar, hogy az már jó" határon egyensúlyozik.

Ez alól kivételt az egykori vasfüggöny mögé zárt népek és azok előadói képviselik (tisztelet a kivételnek), itt ez egy vérre menő küzdelem, az emberek rendesen drukkolnak a szavazáson, a kurvaistenit, a szerbek mellett szavaztak a szlovénok, anyukám, ez egy balkán összeesküvés, a büdös életben nem veszünk semmit attól a horvát hentestől istenazatyám. Mi Rúzsa Magdit küldjük ki, a hangot, amivel forradalmat lehet csinálni (nem én mondtam, Bakács faszsága volt), mert mi nyerni akarunk, ami teljességgel érthetetlen és felfoghatatlan, tessék már megnézni az ír pulykát vagy az ukránok Vergya Szergyucskáját. Na, ők az igaz Eurovíziós előadók, nem pedig az idei versenyre tőlünk nagy nehezen (erőszakkal? zsarolással?) elzavart Ádok Zoli, a diszkótáncos. Ezért nem foglalkozunk vele. Mert minek.