Véget ért egy nagy kaland a televíziózás történetében, befejeződött a Battlestar Galactica, amit sokan (okkal) tartanak a világ valaha készített legjobb sci-fi-sorozatának, mert a műfaj korlátait folyamatosan feszegetve olyan témaköröket is bátran boncolgatott, amikhez a Star Trek-franchise vagy a Csillagkapu még érintőlegesen sem mert hozzányúlni. Nem sok sorozat mondhatja el magáról, hogy az ENSZ külön foglalkozott vele (a héten erről lesz majd egy külön poszt), ha nem csal az emlékezetem, a Battlestar Galactica ebben is úttörő volt. A kép után spoileresen értékeljük a duplarészes finálét, itt meg azt olvashatjuk el, mások mit gondolnak róla.
We are all Cylons. Sokkolónak nem, váratlannak esetleg tekinthető véget ért a sorozat, tapasztalt sc-ifi-veteránok szerintem ezzel a befejezéssel is számoltak annak idején, és Ron Moore-ék csak azt érték el az ál-Föld belengetésével (amit egy nukleáris holokauszt pusztított el), hogy az ember egy időre elfelejtette ez az eshetőséget, de ki nem zárta azt. Igazság szerint nem hinném, hogy különösebben sokkolni akartak volna vele minket, mert korábban azt nyilatkozta Eick és Moore is, hogy a befejezés már három éve készen volt a fejükben, csak az odáig vezető út nem.
A két hete elkezdett finálénak tényleg jót tett vona, ha egyben adják le a három epizódot, bár ha kivesszük a tökéletesen felesleges és semmitmondó flashbackeket, akkor lehet, kijött volna az egész egy sima duplából, aminek én személy szerint nagyon örültem volna. Miért mondom ezt? Vegyük sorban a visszaemlékezéseket: azt hogy Kara és Lee között milyen viszony van, eddig is tudtuk, sejteni lehetett, hogy ennek van capricai előzménye, s lőn. Azt is tudtuk, hogy Tigh és Ellen imád piálni, és legszívesebben minden szabad percüket dugással töltenék, és az sem volt meglepetés Adama karakterét ismerve, hogy kurvára nem akar egy íróasztal mögött megrohadni. Roslin flashbackjéből meg csak az volt újdonság, hogy Mary McDonnell még mindig csinos egy babydollban.
Ha tehát ezzel nem számolunk, akkor a finálé első része egy epikus űrcsata, amit az angol blogok csak "spaceporn"-ként emlegetnek (lásd galéria), szenzációs trükökkel, tévében eddig valóban nem nagyon látott minőségű felvételekkel és izgalmakkal. Ha nagyon akarnék szőrszálakat hasogatni, akkor most megkérdezhetném persze, hogy a minden eresztékében recsegő-ropogó Galactica hogy az istenbe' bírta ki a Kolónia össztüzét, a Raiderek támadását, a faltörő kosos akciót, majd végén az utolsó ugrást, de nem teszem, mert ez olyan, mint Luke Skywalker első nagy kalandja a Halálcsillaggal, betalált, oszt kész, a Galactica meg egy fasza hajó és kibírta.
A rész közepén felcsillanó reménysugárról én kapásból elhittem, hogy össze fog jönni, bár amikor Tylor fején megláttam az őszinte dühöt (gratula Aaron Douglasnak) akkor már tudtam, hogy Tory-nak annyi, mint a proverbiális botnak, de ettől függetlenül reménykedtem abban, hogy az örök körforgás megtörik végre ott, a Galactica parancsnoki hídján, amiről faszán kiderült, hogy maga az Operaház, amit a haldokló elnökasszony, Athena és Six is haluzott (ez elegánsabb lett vona, ha D'Anna nem látta volna ugyanezt, de ezt most hagyjuk). Aztán persze minden szarni ment megint, mint ahogy oly sok minden a BSG-ben, mert addig, míg a lehető legmélyebbre nem süllyedünk a depresszióba, addig nem lehet feloldozást adni a történetnek.
És ekkor Starbuck beüti a Hérától kapott és a fatertól hallott dallamnak megfelelő számsort az FTL-be, és a hajó a Hold mellett köt ki, azontúl meg ott vigyorog a Föld, a mi Földünk, Afrikával, az emberiség bölcsőjével felénk fordítva, hogy még azok is megértsék, hogy a befejező 42 perc miről fog szólni, akik eddig nem figyeltek oda. Minden amit láttunk tehát a múltban játszódott, az emberek és a Cylonok nem a Földről származnak, éppen ellenkezőleg, ők a mi törzsfejlődésünkben az utolsó láncszem, amit oly régen keresünk már. Elcsépelt klisé ugyan ez, nem egy regényben és novellában elsütötték már ezt a sci-fi aranykorától kezdve, de nekem bejött, mert lezárja a történetet, megfelelő búcsúlehetőséget teremtett minden karakternek, és pár, kicsivel lejjebb felemlegetett hiányossága ellenére sem lehetett volna úgy lezárni a történetet, hogy az egy kerek egész legyen - még szerencse, hogy nem "a fekete lyukba esünk és visszamegyünk az időben" megoldással éltek, mert attól mindenki kiakadt volna. Esetleg a flotta beköltözhetett volna Atlantiszra. Muhaha.
Szóval a Föld, 150 000 évvel ezelőtt, a 34 000 új telepes meg elindul benépesíteni az új világot, ahol eleink még csak nagyon kezdetleges szerszámokkal felszerelkezve, de már halottaikat temetve élik mindennapjaikat. Az olyan apróságok tetszettek ebben a legjobban, mint amikor Adama egy térképen kijelöli a főbb gócokat, ahová letelepednek majd (Ausztrális, Afrika, Ázsia), oda, ahonnan mint ma már tudjuk, az emberiség elindult a nagy kalandra. Ezzel tehát nekem semmi, de semmi bajom nem volt, még azzal sem, hogy utoljára a Gyűrük Ura III-ban volt ilyen hosszú egy film befejezése, de erre itt igenis szükség volt, mert túl sok karaktertől kellett megnyugtató (?) búcsút venni, míg Frodóékat legszívesebben agyonvertem volna egy kalapáccsal.
Helo és Athena felnevelik majd Herát valahol Tanzániában, a hibrid pedig az emberiség ősanyjaként vonul be a történelembe (a többiek ezek szerint nem jártak sikerrel), Tyrol Skóciát alapítja meg, Adama egy kunyhóban él majd Roslin sírja mellett, Tigh és Ellen hamarosan feltalálja a pálinkafőzést, Six és Baltar földművesként kezdenek új életet (zseniális volt, amikor Baltar megemlíti, hogy tud egy keveset a gazdálkodásról), Lee meg elmegy hegyet mászni, talán belőle lett Ötzi, az olasz-svájci múmia. Mindehez kaptunk szép szavannás felvételeket antilopokkal meg rózsaszín flamingókkal, kiváló zenei aláfestéssel és egy tökéletes zárójelenettel - azzal, ahogy Adama ott ül a dombtetőn, Roslin sírja mellett.
Az, hogy a sorozat nem ott ért véget, az Moore sara, mint ahogy az is, hogy bármennyire is lezártuk a történetet, azért maradt kérdés még bőven, különösen az, hogy ez az isteni beavatkozás mikor jutott eszébe? Mikor döntöttek úgy, hogy a folyamatosan felvetett és el nem varrt szálakra azt a rendkívül elcsépelt parasztvakítást adják válaszul, hogy "Isten így akarta"? Kara? Angyal, akinek el kellett vezetnie az emberiséget egy olyan helyre, ahol végre tiszta lappal újrakezdhet mindent, és megszakíthatja a körforgást. ChipSix és ChipBaltar? Angyalok, akik a történetet úgy alakítottak, hogy eljussunk végre oda, ahol a fentiek megvalósulhatnak. Frak off.
Ez egy ócska húzás volt, majdnem olyan, mit Bobby-t kizavarni Pamela zuhanyzójából a Dallasban, különösen úgy, hogy Moore nem egy nyilatkozatában elmondta, hogy számára a karaterek a fontosak, nem a történet - akkor miért kellett így kibaszni Karával? Abba most pedig pláne nem mennék bele, hogy Hera honnan tudott a dallamsorról, Kara miért rajzolt a Capricán Jupiter szemét állandó jeleggel és honnan volt neki új Viperje, mert csak ideges leszek, mint ahogy attól is, hogy mekkora baromság már az, hogy Lee Adama kitalálja a tiszta lap elvét, erre minenki lelkesen bólogat, hogy igen, azt akarjuk, hogy minden tudásunk, vívmányunk elégjen a Napban, hadd vesszen oda az összes ruha, gyógyszer, szerszám, MINDEN, és kössünk magunkra ágyékkötőt és legyünk virágevő hippik, mert csak így lehet megakadályozni, hogy egyszer valaki robotot építsen, és elkezdje szívatni addig, míg az meg nem unja, a többit meg tudjuk.
A leginkább eszement szektákra jellemző tömeges öngyilkosságnak is megfelelő megoldás persze az utolsó jelenetben nyer értelmet, abban, amiben Ron Moore készítő csinosan nyírt szakállban Hera megtalálásáról olvas, és amiben visszatér Baltar és Six, a két angyal, mint Rosencrantz és Guildensten és a japán robotok vidám képei mellett a fejünkbe döngölik a sorozat üzenetét: a technológia rossz, értem? Vissza a természetbe, míg nem késő. Ezt kurvára nem kellett volna, valahogy rossz lett tőle a szájízem, pedig végibőgtem az utolsó félórát Roslin halálától Baltar összeomlásán ketesztül Kara Thrace utolsó gúnyos mosolyáig.
A hiányosságok ellenére tartom, hogy ezt másképpen nem lehetett volna befejezni, tehát félreértés ne essék, nekem TETSZETT a finálé, csak több választ szerettem volna kapni. A szombat reggelek már soha nem lesznek olyanok, mint az elmúlt pár hónapban/évben - köszönöm Ron D Moore-nak és a színészeknek ezt az öt évet, azt, hogy elvittek egy olyan utazásra, amilyenben a tévében még soha, egyetlen egyszer sem volt lehetőségem. És most jöhet a Caprica.
Az utolsó 100 komment: