Folytatódik az Aranyélet utolsó évadát kibeszélő sorozatunk, ezúttal a harmadik és negyedik részéről lesz szó, spoileresen.

Az évad felénél világos, hogy az Aranyélet nem lesz soha ugyanaz a sorozat, ami az első évadban volt. A történet elég nagy sebességgel megy előre, az akciók meg a fordulatok miatt egyre gyakoribbak a logikátlanságok, vagy az életszerűtlen helyzetek. Mostanra úgy állunk, hogy a történet díszletei ugyan 2018 Magyarországáról köszönnek vissza, de a teljes képet nézve nem érzem azt, hogy kommentálná azt, hogy miért is olyan ez az ország, amilyen.

Önmagában nincsen semmi gond egy olyan sorozattal, amivé az Aranyélet lett, nem is könnyű műfaj egymás után dobálni a fordulatokat és a leleplezéseket, ha pedig jól csinálják, akkor a végeredmény elég szórakoztató tud lenni. Csak én még mindig azt hittem, hogy az Aranyélet olyan sorozat, ami odafigyel a karaktereire és nem áldozza be őket az aktuális fordulat oltárán. A második évadban előjött néhány rossz példa, és a harmadik évadban is akad néhány.

Biztosan vannak még, akik emlékeznek a Szökés című sorozatra, aminek első évada sem volt mentes a túlzásoktól és a pofátlan filmes húzásoktól, de a későbbi évadhoz képest még sikerült a józan ész határain belül tartani az eseményeket. Mátyás Pisti börtönből szöktetése miatt ugrott be a párhuzam, ez az egész szál olyan irányba vitte a cselekményt, amiben én már nyomokban sem találom a valóságot. Lehetne sorolni a problémás részeket, nekem nem sikerült azon túllendülni, hogy ha lezárták a határt, akkor a kerítést őrző határőröknek hogyhogy fogalma sincs róla, hogyan néz ki a börtönből szökött rab, aki miatt az egész van.

Nem ez az egyetlen kiugró hülyeség a harmadik vagy negyedik részben, de olyan szépen találkozik 2018 Magyarországa és az Aranyélet világa, hogy itt fájt igazán, amiért feláldozták a hihetőséget a fordulatok kedvéért. Nem kellett volna mindenáron bevenni a kerítést a történetbe, de ha már igen, akkor sajnálom, hogy csak egy rossz rendőrviccre futotta.

Megint egy olyan helyzet, mint az első rész végén: a főszereplők olyan súlyos szituációba kerülnek, amiből nem lenne szabad csak úgy kikerülniük. Talán pont a meglepetésfaktor miatt döntöttek egy másik irány mellett a készítők, csak így meg kicsit hülyének tekintik nézőt, aki elvárna valamilyen hihetőséget a sorozat világán belül. Kicsit ezt éreztem Janka vérzésénél is, hogy szándékosan mennek szembe a nézői elvárásokkal, ráadásul olyan tempóval égetik a történetet, mintha 20 részre elegendő sztorijuk lett volna, de csak 8 részük maradt, hogy mindent elmeséljenek.

Továbbra is Márk és Míra görgetik előre a cselekményt, de döntéseik mögött egyre nehezebb megtalálni a logikát. A fiú a saját szakállára akar kicseszni a szüleivel, ami végül visszafelé sül el, de az apja örömmel segít neki eltakarítani a romokat. A lány szintén a szülei ellen fordul,  és megpróbálta börtönbe juttatni őket, de aztán láttuk, hogy  simán visszaszaladt az édesanyja karjaiba, amikor úgy tűnt, hogy valami tragédia van.

Az ilyen helyzetek elveszik a súlyát a személyes drámáknak. Az érzéseik csak annyira erősek, hogy 2-3  mondattal simán az ellenkezőjére fordíthatóak. Így nehéz azonosulni a történetükkel, vagy esetleg szurkolni nekik. Mondjuk sokaknak ez már az elején is nehezen ment, de biztosan maradtak még a harmadik évadra is olyanok, akik azért szurkolnak a Miklósi famíliának, vagy legalább egy-két tagjának.

Nem tudom, hogy Márkban vagy Mírában mi maradt mostanra, amitől érdekes főszereplők tudnak maradni. Nem gondolkodnak előre, azt sem lehet mondani, hogy a meggyőződésükben maximálisan hisznek és képesek azért a falig is elmenni. Míra igen sokat kockáztatva megpróbálta lebuktatni a családi szálloda üzletet, de kudarcot vallott. Nem próbálkozott tovább, hanem keresett új célpontot: Jakab Erika tulajdonképpen régi ellenség, hiszen öngyilkosságba kergette a barátnőjét/szerelmét, de nehéz ennyi mindent egyszerre fejben tartani. De Jakab Erikától is elég néhány kedves mondat, hogy megváltozzon róla a véleménye.

A Szökés mellett az Empire című sorozat jutott eszembe a harmadik évadról, mert minden egyes epizódban annyi minden történik, ami máshol egy fél évadra is elég volna, a főszereplő család tagjai egyszer imádják, máskor gyűlölik egymást, ahogyan azt az újabb csavar megkívánja. Ott a zeneipar szolgál díszletként, itt meg Magyarország korrupt mindennapjai, de hiába, ha az egész csak körítés, valójában simán lecserélhető lenne bármi másra. 

Jó, hogy magyar színészekkel, ritkán látott helyszíneken készül egy ilyen sorozat, aminek mindig van a tarsolyában egy újabb, előre nem látott fordulat, de én azt hittem, hogy az Aranyéletet nem ennek szánták.

Pedig ugye ez az, ami páratlan igényességgel készül, a színészek, a díszletek, mind felveszik a versenyt a hazai filmek legjobbjaival. De közben sajnos a belbecs egyre kevesebb figyelmet kap, így könnyen elfogy az ember lelkesedése. Ráadásul a problémák sok esetben ugyanarra vezethetőek vissza: a konfliktusok nem egyenes irányban haladnak, hogy aztán a megfelelő előkészítés után robbanjanak az arcunkba, hanem azonnal, hogy nagyobb legyen a sokk faktor. Erre volt példa már az előző évadban is Míra kapcsolata a főügyésszel: a kapcsolatuknak nem volt túl sok alapja és hogy pontosan miért működne ez a kapcsolat, az már nem volt fontos a készítőknek.

Legalább ekkora kérdőjel az utolsó évadban behozott újságírónő karaktere. Először még azt gondoltuk, hogy neki kellene aztán igazán dühösnek lennie Miklósiékra, aki a munkahelye ellehetetlenítse után még agresszívabban küzd majd azért, hogy kiderüljön az igazság róluk. Plán, ha unja már a cuki állatokról szóló tudósításokat. Ehhez képest mi történik? Összeáll Attilával és méhészkedni kezd, amiről tudjuk, hogy eddig különösebb fogalma nem volt. Az első találkozásuktól kezdve nyilvánvaló volt, hogy az írók viszonyt építenek kettőjük között, de fogalmunk sincs, hogy ezek az emberek mégis mit akarnának egymástól. Persze még kiderülhet, hogy valójában így akar újabb infókat szerezni, hogy még nagyobb leleplezést hozzon össze, de az is csak egy újabb fordulat lenne, nem egy rendesen elmesélt történet.