A második évad hetedik részével folytatódott az HBO-n a Westworld című sorozat. Posztunkban spoileresen tárgyaljuk az epizód eseményeit.

Az eddigi legkétarcúbb epizódon vagyunk túl. Rengeteg lövöldözés volt, ami ugyan jól nézett ki, Nicole Kassell rendező vezetésével elég jó munkát végeztek a sorozaton dolgozó kaszkadőrök, producerek, berendezők és a többiek, de összességében nem emiatt fogunk erre az epizódra emlékezni. Az sokkal érdekesebb volt, mikor Ford és Bernard filozofálgattak egy kicsit a bölcsőben arról, hogy mi is ez az egész park, amiről valahogy mindig ki tud derülni valami váratlan.

Az akciójelenetekre talán azért volt szükség, hogy felérjen az évad reklámszlogenéhez, amivel reklámozzák (Mostantól a káosz irányít), meg hogy kicsit átalakítsa az erőviszonyokat az utolsó három epizód előtt. Szinte kezdettől fogva meghatározza a sorozatot az a kérdés, hogy vannak-e igazi tétek ebben a világban, illetve a sorozatban, ha az emberek nem halhatnak meg, a lakókat meg fel lehet támasztani. Erre jött, hogy aztán az emberek meghalhatnak, de ebből annyit láttunk, hogy a nézők számára egy csomó ismeretlen ember hullott el. Csakhogy ettől még senki nem fogja összeroppantani a kezében a kanapé karfáját.

A bölcső bemutatásával kiderült, hogy ez a biztonsági mentés a kulcsa annak, hogy a lakók újra és újra vissza tudjanak térni, különösebb probléma nélkül. Dolores szerint pont ez az, ami megfosztja őket a szabadságuktól, úgyhogy az egészet a bemutatás után nem sokkal sikerült fel is robbantani. Innentől kezdve akár aggódhatunk is a lakókért, különösen Maeve-ért, akit lassított felvételben lőttek szitává a Delos kommandósai.

Eléggé félbehagyott lenne a története, ha itt lenne a vége, úgyhogy ezért sem valószínű, hogy búcsúzni kell tőle. Azzal, hogy szembeszállt Williammel, csak részben korrigálta a történetét, a lányát csak nem sikerült megmentenie, és amíg van elintézetlen ügye, addig biztosan visszatér. Arról nem is beszélve, hogy az újonnan felfedezett képességei után úgy tűnt, hogy valamilyen forradalmár lesz belőle, de lehet, ahhoz is segítség kell, hogy ne csak a saját céljaival foglalkozzon. Ráadásul ez a szál lehetőséget ad Lee Sizemore-nak is arra, hogy bebizonyítsa, valójában nem is akkora szarkupac, mint amilyennek az eddigi részekben megismertük. A statikus karakterek miatt szintén érte bírálat a sorozatot, ha őt is sikerülne kimozdítani az eddigi, pipogya seggfej skatulyából az komoly előrelépést jelentene. 

Maeve most Williammel került párba, akinek szintén lehet aggódni a testi épségéért, de ha számításba vesszük azt, ami mostanság kiderült a parkról, akkor óriási meglepetés lesz, ha ő tényleg egy igazi ember és nem egy lakó, akibe betáplálták William személyiségét.

Ezzel el is jutottunk az évad legügyesebb húzásához, hogy sajátos tempóban és stílusban ugyan, de megrajzoltak egy teljesen hihető célt a parknak. Persze jó móka, ha az ide érkezőkről sikerül megtudni mindent, de a zsaroláson túlmutat, ha sikerül őket annyira megismerni, hogy lemásolhatóak legyenek. A DNS az csak egy dolog, abban még a viselkedés, a félelmek, a preferenciák nincsenek kódolva, ahhoz kell a vidámparki környezet, hogy ezt is megismerjék, hogy aztán addig teszteljék, míg hibátlan nem lesz.

Ez már egy valóságos üzleti modell lehet, ahogyan a halandóság legyőzése is. A koncepciót részekkel ezelőtt bemutatták, de akkor még nem volt egyértelmű, hogy ez csak a tulajdonosról szól-e kizárólag, vagy tényleg az egész park erről szól. Mondjuk én azon megütköztem, hogy miért ilyen elnagyoltak a narratívák, ha itt cél mindenkinek megismerni a mozgatórugóit. Azt már az első évadban megbeszéltük, hogy a parkban tapasztalható szituációk nem arra lettek kitalálva, hogy az átlagemberről kiderüljön, hogy ki is ő valójában. 

Bernard egyébként eléggé szájba rágja az üzenetet, hogy véletlenül se legyen kérdés. Az itt dolgozóknak nem az volt a feladatuk, hogy a vendégek számára kifogástalan élményt nyújtó lakókat felügyeljék. Hanem azért, hogy a teszt körülményeit rendben tartsák, az pedig arra irányult, hogy meg lehessen fejteni a vendégeket, hogy aztán beférjenek a rendszerbe.

A második évad legnagyobb előrelépése, hogy sokkal organikusabbnak érződik, ahogy újabb és újabb titkok derülnek ki a cégről, a parkról és a szereplőkről és nem kell azt éreznünk, hogy hülyének vagyunk nézve. Mikor James Delos bejött a képbe, akkor teljesen hihető volt az  üzleti modell, amit a veje levezetett neki. Az első évadban is volt néhány magyarázat arra, hogy mi is ez a park, és mik az igazi célok vele, de egyik sem hangzott igazán hihetően.

A lakók technológiája, megfelelő karbantartás mellett, alkalmas lehet az örök életre, pontosabban annak szimulációjára. De ez nem megy olyan könnyen, rengeteg tesztre van hozzá szüksé,g és itt sikerül összekötni az évad egyik emlékezetes nyitójelenetét Jim Delosszal, illetve Bernard és Dolores óráit, amiket a sorozat kezdete óta nézhetünk. A kettő tulajdonképpen ugyanaz: rengeteg próbálkozás kell ahhoz, hogy valami olyasmit tudjanak létrehozni, ami megtévesztésig hasonlít az igazi életre.

A Westworldnél mindig ott a kockázat, hogy az újabb és újabb leleplezések és fordulatok után nevetségesé vagy hihetetlenné válik az egész. Ezért különösen fontos a tervezés, de ebben a tekintetben a második évad elég jól vizsgázik. A mostani epizódban például kár a túlságosan sok agyatlan lövöldözésért, de cserébe elegánsan építették fel azt, ahogyan Bernarddal együtt egyre mélyebbre és mélyebbre megyünk, ráadásul az előző évadban belengetett ajtó körül rejtélyt sikerült úgy feloldani, hogy ne legyen csalódás.

Anthony Hopkins visszatérése a képernyőre és a főcímbe egészen üdítő, sikerült ellopnia az epizódot és a sok információt érdekesen tálalnia. Arról nem is beszélve, hogy milyen tempósan halad a történet, mert megismertük a bölcsőt mint koncepciót, kiderült, hogy ide tudott menekülni azért, hogy megússza a halált, most viszont szüksége volt egy trójai falóra ahhoz, hogy ki tudjon menekülni onnan, mielőtt a fejére robbantják az egészet. Bernarddal együtt az sikerült, amivel megint azzal foglalkozik a sorozat, hogy milyen az, mikor a lakó fejében egy külső hang ad mindig utasítást, az android pedig nem tud mást tenni, mint engedelmeskedni. Az egyik vágással konkrétan azt is érzékeltették, hogy kívülről továbbra is úgy néz ki, mint Bernard, de benne már Ford van. Erre lehet azért volt szükség, mert Hopkinst csak egy epizódra tudták, akarták visszahozni, így viszont simán beilleszthető a történetbe, hogy ne kelljen őt többet látnia a közönségnek.

Egyéb megfigyelések:

• Gyilkos Teddy továbbra is elemében van, remélhetőleg még Doloresék szála is tartogat valami csavart, mert ebben a formában a lázadásuk annyira nem izgalmas.
• Fordnak nagyon furcsa elképzelése van Istenről, amikor azt gondolja, hogy teremtés után már biztosan az jár a fejében, hogy amit alkotott az biztosan el fog pusztulni. 
• Vajon tényleg ennyi volt Angela és Clementine? Látszólag mindkettőjüknek annyi, és talán már az újraélesztés sem opció, de elég fura lenne, azt figyelembe véve, hogy mindketten állandó szereplők lettek az évadban, de alig láttuk őket a képernyőn, nem sokkal kaptak többet statisztaszerepnél.
• Lawrence-től valószínűleg el kell búcsúzni, de ő legalább kapott egy hozzá méltó utolsó jelenetet. 
• A jövő heti epizód különösnek tűnik: