Harmadik epizódjához érkezett a Westworld második évada az HBO-n. Posztunkban spoileresen tárgyaljuk az epizód legfontosabb eseményeit.

Nekem továbbra is a Westworld legelső része a kedvencem a sorozatból, mert az egy elsőrangú pilot volt, ami remekül megmutatta a sorozatban lakozó potenciált. Ugyanakkor egy csomó minden, ami miatt igazán tetszett az epizód, olyasmi, amihez a sorozat nem tud majd visszatérni. Vagyis azt gondolnám, hogy hosszú távon "a nyugiba" nem térhet vissza. Mégis, a teljesen ismeretlen, indiai világban játszódó teaser azt juttatta eszembe, hogy rengeteg érdekes történetet lehetne elmesélni egy olyan parkban, ahol többé-kevésbé probléma nélkül mennek a dolgok.

A teaser is viszonylag hamar eljutott oda, hogy lakók gyilkolnak embereket, de az, hogy két vendég próbálja kideríteni egymásról, hogy valóban azok-e, akiknek mondják magukat, egyszerre hozott valami újat a sorozatba, úgy, hogy valójában továbbra is az egyik legtöbbet ismételt kérdésével foglalkozott. Ha pedig sok évadot szeretnének a sorozatból, akkor pár ehhez hasonló dobásra még szükség lesz a jövőben.

De azért kezdtem a kibeszélőt azzal, hogy mi a kedvenc Westworld-részem, mert a mostani epizód volt az első, amin azt éreztem, hogy végre kezdenek rátalálni arra az elegyre, ami hosszú távon jól állhat a sorozatnak és nagyrészt nem érinti azokat az elemeket, amik miatt az első rész jól sikerült. Az eddigi két epizódban szerintem eléggé nehézkesen tudták összefűzni a szálakat, most viszont a váltások sokkal logikusabbnak érződtek.

Az egyik meghatározó téma, amihez továbbra is ragaszkodnak: egy álomban járunk. Az változó, hogy épp kinek az álmában, de amit az Eredetből megtudtunk az álmok természetéről, az jól passzol a Westworldhöz is. Általában fogalmunk sincs, hogy hol vagyunk és hogyan kerültünk oda. Ez sokszor a jelenetek szereplőire is igaz, de a nézőkre szinte mindig. Például a már emlegetett nyitójelenetben is percekig keressük a kapaszkodót. Ehhez passzolnak a néha összefüggéstelen ugrások, hogy a nézőnek még annyi fogalma sem legyen, hogy térben, vagy időben hol tart a történet.

Ezt legerősebben Bernardon keresztül látjuk, az ő szemén keresztül láttuk az évad eddigi legkomolyabb cliffhangerét, amikor bevallotta, hogy az összes lakót ő tette el láb alól. Nem tudjuk mi minden történik még velünk addig, de az sem lehet véletlen, hogy ezt a szálát úgy indították el, hogy a tengerparton arccal a homokban ébredt, amiről szintén az Eredet juthat az eszünkbe. Ehhez képest nem volt annyira áll-leejtős, mégis pont jól működött, hogy Miss Hale arról beszél, hogy Abernathy folyton kicsúszik a kezünkből, majd megmutatnak egy alkalmat, amikor tényleg kicsúszott a kezükből. Ez pedig időben pont Dolores szálához köt minket. Összességében az erőd ostroma annyira nem volt érdekes vagy izgalmas.

Ezt közösen hozták össze az epizód írói, illetve rendezője. Az ostrom taktikailag egy katasztrófa, fogalmam sincs, hogy milyen logika mentén gondolták, hogy jó ötlet fényes nappal percekig lassan sétálni az erőd felé, miközben csípőből tüzelnek. Ezt pedig Richard J. Lewisnak sikerült teljesen fantáziátlanul felvennie. Tévés keretek között nehéz megváltani a világot, de az ostromot mutató képek olyan érzést keltettek, mintha az egyetlen cél az lett volna, hogy vegyük fel a körülményekhez képest legegyszerűbben és legolcsóbban. Persze itt az HBO egyik zászlóshajóról van szó, így önmagában ez is elég jól néz ki, de egy Michelle MacLaren vagy az előző epizódot dirigáló Vincenzo Natali (vagy még tucatnyi más tévés rendező) szerintem többet ki tudott volna ebből hozni.

Szintén nem értékeltem túl nagyra az áthallásokat Dolores és Daenerys között, hogy itt van egy ultrakemény szőke csaj, akiből persze az átlag bandita semmit sem néz ki, a nőnek viszont szüksége van a seregeire, amihez olyat mutat, amilyet a másik félnótás még sehol sem látott. Azt viszont el kell ismerni, hogy az epizódot sem ez, sem a rendezés nem lőtte lábon. Végre ugyanis azt érezzük: minden egyes epizóddal épül a momentum, valami érdekes felé haladunk, ami sokkal egészségesebb évadfelépítés, mint amit az első etap során tapasztaltunk.

A Dolores és a Maeve közötti párhuzam nagyon jól működött még akkor is, ha mindkettőjükkel az történik, hogy csak bizonyos szabályokon tudnak felülemelkedni. Bizonyos tekintetben szabadok, viszont a családi köteléket a sokszoros ismétléssel sikerült beléjük égetni, amit így már a sajátjukként élnek meg, nem felülről kiosztott utasításként. Ez pedig kapcsolódik a másik sokszor ismételt kérdéshez, hogy mitől lesz valami, például egy érzés, valódi. Remélhetőleg ezt azért még így is kikezdik a jövőben, mert hiába volt valami furán megható abban, ahogy két robot nosztalgiázik, amíg a fura érzést nem vetkőzik le az ilyen jelenetek, addig nem lesz az igazi. Ilyen pillanatokban a sorozat hidegnek érződik, amikor lehet értékelni a furcsa, csavaros helyzetet, amit eljátszanak előttünk, de a sorozatok akkor működnek, ha valami zsigeribb érzelmet is elő tudnak hozni a puszta megbecsülésen túl.

Bernarddal kapcsolatban most azt éreztem, hogy sikerült ezen túllépni, maga a kódfejtés elég bénán volt megoldva, ezzel együtt működtek a jelenetei. Akkor is amikor megpróbálta becserkészni Abernathyt, a legfontosabb beszélő USB-t a történelemben, meg akkor is, amikor teljesen kikészülve próbált elmenekülni az erődből. Jeffrey Wright igazán csillog, és ezzel sikerült azt is tompítani, hogy ne legyen annyira átlátszó, mikor Dolores levezeti neki, hogy hogyan ébredt öntudatra. Ezt még az első évadban ismertük meg, ott Ford mondta el Bernardnak, most pedig Dolores már a konkrét tapasztalatairól is tudott mesélni, nem csak a száraz elméletet adta le. Ilyenkor is elsősorban az agyunk értékeli igazán a megoldást, ami nem vált ki túl heves érzelmeket, de azzal, hogy Bernardot sikeresebben tudták közel hozni a nézőkhöz, mint Dolorest vagy Maeve-et, már ez a jelenet is jobban működik. Pedig valójában elég tipikus ez az egész, olyasmi, amit a második rész kapcsán is említettem, hogy okosabbnak akar tűnni annál, mint amilyen valójában.

Ugyanakkor azt is figyelembe veszem, hogy mennyire a szerepcserékre épít a második évad, amit többféleképpen lehet értelmezni. Az egyfajta szerepcsere, mikor Dolores és nem Teddy játssza a főnököt, és kéri meg a confederádókat, hogy legyenek szívesek feláldozni magukat az ő önző céljai érdekében. Szerepcsere, a lehető legegyértelműbb, mikor az író kezéből kicsúszik a narratíva, és a lakóktól függ az, hogy él-e vagy hal-e. De az igazán furmányos jelenet az, amiről az előbb írtam, amikor az Arnoldról mintázott robotnak mondja el a másik robot, akin olyan sokat dolgozott, hogy milyen volt azt megélni, hogy már nem egy hangnak engedelmeskedik, hanem saját magát hallja a fejében.

De önmagukban a csavaros helyzetek és jelenetek még nem fognak egy olyan sorozatot eredményezni, aminek a világába minden héten vissza akarunk térni. Ahhoz kellenek ezek a személyes kapcsolatok. Viszont ezek palástolására meg jók az ilyen tét nélküli, de látványos jelenetek, amik nem dolgoztatják az agyat, nem kell azon gondolkozni, hogy ki a lakó és ki az ember, vagy most időben hol tartunk, csak élvezzük a látványt és az akciót. Ennek megfelelő egyensúlyozása lesz a Westworld második évadának nagy feladata, de a harmadik epizód után én bizakodó lettem.

Egyéb felfedezések:

• A szamurájvilág felvezetése jó, hogy egy ilyen cliffhangerrel történt, viszont nem tetszik, hogy egyszer csak a semmiben tűntek fel, ezzel is maradva az álomszerűségnél, amikor nem tudjuk, hogyan kerülünk oda, ahol épp vagyunk. A teaserben jó volt látni, hogy fizikailag hol ér össze a két park.
• Szintén az Eredet jutott eszembe arról, hogy a lakók úgy vannak programozva, hogy gátolják a vendégek közötti interakciót. Az előző epizód óta tudjuk, hogy ez azért is van, mert ha nem lakókkal dugnak, akkor például nem tudják megszerezni olyan könnyen a DNS-üket. Az Eredetben pedig a tudatalatti igyekezett küzdeni a behatolók ellen, a saját kis lakóin keresztül.
• Másik vesszőparipám a sok Trónok harca áthallás, mikor megjelent a szőke nő, aki embereket gyújt fel, akkor szintén eszembe jutott.
• A sorozat túlságosan ráment a gyilkolásra a fellázadó lakókkal kapcsolatban, de itt egy jelenetben utaltak rá, hogy valójában ha rabszolgát csinál az emberekből az még rosszabb, mert az összességében nagyobb szenvedéssel jár. Néha tök jó lenne, ha nem csak egyetlen veszélyes dolgot tudnának elképzelni a lakókkal kapcsolatban.
• Nekem magamtól nem jutott eszembe, de az interneten népszerű teória, hogy a Katja Herbers által játszott új karakter lehet a fekete ruhás ember lánya, Emily, akit a múlthéten flashbackben láttunk.
• Ha már itt tartunk, tudjátok ki nem hiányzott egy kicsit sem az epizódból? William.