Az egyik legokosabban megírt sorozat, a BoJack Horseman új évada pár napja fent van a Netflixen. A negyedik évadnál tartanak, és borzasztó nagy bajban vagyunk, ha valakinek el kell magyaráznunk, hogy miről szól – csak annyit lehet elmondani róla, hogy iszonyú jó, és ilyet még biztosan nem látott.

A BoJack Horseman az a sorozat, ami egy olyan világban játszódik, ahol emberek és emberszerű állatok élnek együtt, a főszereplője pedig egy ötvenéves, alkohol- és kábítószerfüggő ló (BoJack Horseman), aki a hírnevét egy bugyuta sitcomnak köszönheti, és miközben semmittevéssel, csajozással és ivással tölti a napjait, fura, kellemetlen és vicces kalandokba keveredik az ismerőseivel együtt Los Angelesben.

De a BoJack Horseman az a sorozat is, amiben a sikerét újraélni képtelen középkorú főszereplő képtelen kilábalni a saját függőségeiből, öngyűlöletéből, a barátainak pedig meg kell küzdeniük a munkájukkal, a kapcsolataikkal – mindezt úgy, hogy közben a sorozat az amerikai szórakoztatóipar legsötétebb oldalait mutatja meg nekünk.

Az élet csak becsukódó ajtók sorozata

Szóval bonyolult elmagyarázni, de tény, hogy mindenki imádja ezt a sorozatot. Egész jó előfutára lehetne a BoJacknek a Kaliforgia is, de a két sorozat inkább csak egy közös kondérból bányászta ki az elemeit: a Kaliforgia a klasszikus példabeszédeivel, tanulságos történeteivel sokkal inkább kiszolgálta a rajongók igényeit, a BoJack viszont ezerszer szabadabban dolgozza fel a hasonló témáit, a végén pedig agyonverve hagyja ott a nézőt.

Képzeljük el úgy a Jóbarátokat, mintha majdnem minden rész olyan lenne, amelyikben Ross és Rachel (először) szakít: a néző pedig reménykedik, szomorkodik, megrökönyödik, amíg a hálóba beszorulva Joeyék hülyéskednek. De ha már úgyis felmerült Joey, akkor az őt játszó Matt LeBlanc főszereplésével készült Sikersorozat (Episodes) lehetne a legközelebbi rokon: ott a középkorú, a Jóbarátok után minden mással leszerepelt Matt LeBlanc próbálta rendbe rakni az életét és a karrierjét, miközben kaptunk egy hollywoodi szatírát is – csak a Sikersorozat korántsem volt ennyire húsbavágó.

Pedig a BoJack nem egészen így indult: az első évad elsősorban gúnyos, szatirikus, abszurd, ironikus, szóval lényeg, hogy vicces volt. Habár ott is voltak különösen jó részek, például a Zoës and Zeldas epizód, ahol már megmutatták, milyen sötét helyre képes elvinni minket a sorozat, de ebben a szezonban elsősorban jópofa történetekből állt, némi szembenézéssel és sok romkommal.

Aztán jött a második évad, és innen szpojleresen folytatjuk a leírást. A második évadban BoJack újdonsült életigenlését egy mondattal tönkreteszi az anyja már az első rész végén, de itt kaptuk meg a 2015-ös televíziózás egyik csúcspontját is, az Escape from L.A.-t, amiben BoJack elmenekül a feladatai elől, hogy felkeresse a régi szerelmét, de végül csak annyit ér el, hogy tönkreteszi a nő családját, majd visszamegy Hollywoodba.

A következő évad is megcibálta a lelkünket: az évadot arra fűzték fel, hogy miután BoJack eljátszhatta élete főszerepét, beindul az Oscar-kampány, amire egész jók az esélyei. Végül megjön a várva várt jelölés, és egy hatalmas buli után kiderül: csak két barátja kutyulta (mert egyikük egy kutya! értitek?) össze a dolgokat, és BoJack valójában nincs a jelöltek közt. Mi pedig úgy rökönyödtünk meg ezen, mintha nem egy mizantróp, beszélő lóról szóló sorozatot néznénk, hanem egy hús-vér emberekről szóló dokusorozatot.

Erre BoJack azt teszi, amit semmiképp sem szabadna: felkeresi a régi sitcomban vele együtt szereplő egykori gyereksztárt (aki a sorozatban nagyjából Britney, Linsday és Miley megfelelője), hogy végigigyák-szívják a következő heteket. Végül a lány túladagolja magát, BoJack pedig otthagyja a várost, a barátait, amíg nem találkozik egy csapat vad musztánggal, akik szabadon élnek a pusztában.

Itt hagytuk abba tavaly, és aki nem látta, az pótolja be ezt a harmcinhat részt, aztán nézze meg a legújabb tizenkettőt is, és utána olvassa tovább, mert innentől az új évadról fogunk beszélni. A legnagyobb kérdést le is lövöm az elejét: nem annyira jó az évad, mint az előző kettő. A készítők valójában maguknak ásták ki a vermet: nézőként most már azt várom a BoJacktől, hogy kicsit nevettessen meg, aztán jöjjön valami brutálisan őszinte sokk, amivel felülmúlja az eddigi részeket. Ez nagyjából úgy történhetne meg, ha megölik Diane-t, vagy Todd kap valami halálos betegséget, vagy nem is tudom, mi kellene hozzá – de nem, ilyen nem lesz. Túl magas lett a léc, ez van.

Érezted már úgy, hogy minél jobban megismernek téged, annál kevésbé szeretnek?

Ettől még nagyon jó ez az évad is, csak máshogy jó. BoJackre még bőven visszatérünk, de ott vannak még a többiek is, sokkal erősebb egyéni szálakkal, mint eddig.

Todd felvállalja az aszexualitását, de ami ennél is jobb, hogy belekezd egy új saját vállalkozásba: bohócfogorvosokat képet (vagy fogorvosbohócokat, ahogy tetszik), akik hangosan nevetnek, miközben gyerekek fogát fúrják. Ez pedig pont annyira rémisztő és vicces, ahogy hangzik, és Todd ebben az évadban is egy kellemes jelenség – csak a BoJackkel szinte már semmilyen viszonya sincs a sorozatban, ami borzasztóan hiányzik.

Toddot BoJack lánya, Hollyhock helyettesíti, akiről egy dolog marad emlékezetes (azon kívül, hogy nyolc meleg apa nevelte fel): félelmetes beszélgetéseik vannak BoJackkel. Láttunk már sok olyan történetet, ahol a szétesett felnőttnek a hirtelen felbukkant gyerek rántja össze az életét, de egyikben sem voltak olyan párbeszédek, mint amikor Hollyhock megkérdezi:

-Ugye az a hang, ami azt súgja a füledbe, hogy egy ostoba, ronda értéktelen senki vagy... az idővel elmúlik, ugye?
Majd BoJack tart egy kis szünetet, és közli:
-Persze.

BoJack is tudja, és mi is tudjuk, hogy nem, ez a hang nem múlik el, legalábbis az ő családjukban semmiképp. Szomorúan bólintottam, hogy hát igen, ez van, hazudtál a lányodnak, hogy mosolyogni lásd, de közben perverz módon azt várom, hogy gyerünk, üssön még mélyebbre a sorozat.

Erre van ott Princess Carolyn szála: a karrierista, mások életében fontoskodó ügynök/menedzser/perzsa macska végre eljut oda, hogy a saját életét rakhatná rendbe, de ez nem megy neki: hiába van egy normális kapcsolata, nem jön össze a gyerek, ettől csak idegesek lesznek és rámegy a kapcsolatuk is. Aki azt hitte, hogy a Say Anything részben a 40. születésnapját magányosan ünneplő Princess Carolynt nem lehet lejjebb lökni a lépcsőn, annak üzenjük, hogy de, mert jön a Ruthie című epizód a maga szívbemarkoló befejezésével.

És mi a helyzet a kormányzóságért induló Mr Peanutbutterrel, na meg Diane-nel? Diane elkezdett a nevetségesen trendi csajblognál dolgozni, de borzasztóan hiányzik neki BoJack: a maga hülyeségeivel és szemétségeivel együtt még mindig ő volt az egyetlen normális világlátású ember a környezetében. Ehelyett végig kell csinálnia a kampányt Mr Peanutbutterrel, akinek a szála megmutatja, hogy a józan ész kiveszett a politikából, mert egy képernyőképes, populista, a politikához egyáltalán nem értő arc is meg tudja szólítani a tömegeket.

Szóval ez az évad Trumpról szól? Szerencsére nem, azzal már a South Park is befürdött. Nyilván az egész amerikai elnökválasztás inspirálta az írókat, és tényleg nem tűnik távolinak, hogy a való életben is kormányzót vagy épp elnököt csináljanak egy labrador retrieverből, de az egész kampánynak és politikai szálnak nem lesz igazi következménye Mr Peanutbutter számára – Diane számára viszont igen. Miután végigassziszálta Peanutbutter összes hülyeségét, kifakad belőle, hogy hiába tudja valahol mélyen, milyen szerencséje van a lelkes és odaadó férjével, ezt valójában nem érzi.

Az ő kapcsolatuknak elég izgalmas lesz a jövője, ahogy BoJacknek és Hollyhocknak is: BoJacknek muszáj volt egy lány, hogy legyen egy fiatal, romlatlan valaki, akiért felelősséget kell vállalnia, aki kirángatja a depresszióból, a folyamatos utálattól és öngyűlöletből. De valahol ez a problémája is most a sorozatnak: BoJack süllyedése izgalmasabb volt, mint az emelkedése. Viszont kaptunk egy másik főszereplőt is, ez pedig nem Hollyhock lett, hanem BoJack anyja, Beatrice.

Az idő nyila nem áll meg és nem fordul vissza

Az öregek otthonában élő, demenciával küzdő nő végigéli a fiatalságát, amitől megértjük, miért lett olyan megkeseredett, és miért volt olyan szörnyű anyja BoJacknek. Az ő története önmagában kitenne egy nagyjátékfilmet, olyan szép ívet kapott Beatrice a gyerekkori nyaralótól kezdve a szexista apán át egy nem tervezett gyerekig, egy elsőre izgalmasnak tűnő, de később szörnyűvé váló férjig, félrelépésig és megkeseredettségig, hogy lezárásként egy lepattant öregek otthonában végezze.

Az évad harmadik legfontosabb szereplője a folyamatosan múló idő is: Beatrice-ék családi mondása már a második epizódban előrevetíti, hogy nem, a dolgokat nem lehet visszafordítani, amit elvesztegettél, azzal már nem tudsz mit kezdeni. Vagy ott van BoJacknek a harmadik évad végén való eltűnése nem néhány hétig, hanem több, mint egy évig tart, amit bőven a fejére olvasnak. De valójában Diane házassága és Princess Carolyn karrierépítése, illetve a miattuk kapott pofon is mind erről szól: sajnáljuk, ha rosszul döntöttél, most már ezzel kell élned.

Bármennyire is fura volt végignézni úgy a BoJack Horseman című sorozatot, hogy az eddigieknél jóval kevesebbet kapunk a főszereplőből, utána mégis ezek a pillanatok maradtak meg: Diane és Peanutbutter utolsó veszekedése, Princess Carolyn önámítása, Hollyhock önmarcangolása. És persze kapunk még mindig nagyon vicces pillanatokat, de azt várjuk, hogy akkor a BoJack most mondjon valamit a barátok elvesztéséről, az újrakezdésről, a házasságban ellaposodó szexről, a depresszióról és arról, hogy mi a baj velem, ha mások boldogok tudnak lenni, én pedig mindenben azt látom, hogyan fogom elrontani?

A BoJacknek bejött az a trükk, amit a South Park csinált: fogtak egy rajzfilmsorozatot, tele szókimondó és felnőttesen viselkedő gyerekkel/állattal, aztán egy kis viccelődés után elkezdtek olyan témákkal foglalkozni, amikkel még élőszereplős drámák sem tudnak megbirkózni (megvan, hogy ezekhez képest milyen banális kérdéseken szenvedett a Westworld 600 percen át?).

És igazságtalan voltam, mert tényleg egyáltalán nem rossz a BoJack 4. évada, de nem azt kapjuk, amire az elmúlt két évad alapján várnánk. Illetve kapunk megint több adagot is az "így működik a politika" és az "így működik a show-business" szatírájából, de ezek mégis hogyan tudnák felülmúlni Sextina Aquafina Brrap Brrap Pew Pew című számát az abortuszról?

Igazából hatalmas dolog, hogy egy beszélő állatos rajzfilmsorozatnál már nem a viccelődést meg Hollywood kigúnyolását akarjuk látni, hanem a lelki mélységet és a gyomorszorító pillanatokat. Most végignéztük azt, ahogy egyesekért visszanyúl a múlt, mások lezárják azt, és vannak, akik meg most kezdik újra az életüket: szóval valójában egy nagy átvezetést kapunk, ami után borzasztóan várhatjuk az ötödik évadot.

Már ha lesz, mert egyelőre nem biztos, hogy folytatják a BoJack Horsemant.