Gileadban szívás nőnek lenni, ez fix. Ha termékeny van, akkor vérvörös ruhás, apácafityulás Szolgálólány leszel, és szülsz az arisztokráciának. Ha nem, akkor Márta leszel, egyfajta házvezetőnő, szürke zsákruhában takarítasz és főzöl, azaz töltöd be a női princípium többi részét, vagy meddő feleség vagy egy arisztokrata mellett, akinek minden nap el kel viselnie, hogy a férje egy idegen nőt igyekszik teherbe ejteni. Nem olvashatsz, nincs vagyonod, és ha nem tartod be a szép új világ szabályait, és mondjuk leszbikus vagy, akkor meghalsz. Ennyire egyszerű az egész.

A szolgálány meséje 1985-ben született, és azóta folyamatosan nyomtatásban tartják, mert egy olyan fontos disztópia, ami méltó párja Orwell 1984 című regényének. Margaret Atwood kanadai írónő a nyolcvanas évek Amerikájának társadalmát nézte meg alaposan, és kapott frászt attól, amit akkor tapasztalt a nők helyzetét illetően, majd ebből extrapolált és megírt egy szerinte logikus kimenetelt egy olyan USA-ról, amiben a nők másodrendű állampolgárok. A regényből készült már kismillió feldolgozás, film, színdarab, tán még bábjáték is, most pedig sorozat, a Hulu nevű streamingszolgáltatóra.

A tízrészes, ha van isten, zárt végű, és a várható sikert nem meglovagoló (és folytatódó) sorozat az egyik legnyomasztóbb dolog, amit valaha a tévében vagy filmen láttam. Dühítő és felkavaró az a gépies nemtörődömség, amivel az alacsonyabb kasztba tartozó, azaz nem az uralkodó osztályban süteménydélutánokon cukiskodó nőket kezelik az orrunk előtt, billog éppen még nincs rajtuk, de a tenyészállatoktól csak a fityula meg a ruha különbözteti meg őket. Férfiként iszonyú kényelmetlen nézni, ahogy a Joseph Fiennes alakította Parancsnok gépies csípőmozdulatokkal erőszakolja meg a főhős Offredet (Elizabeth Moss) és úgy az egész történetet, amiben a nők elnyomását alátámasztó ideólógia a Biblia kifordított, eltorzult értelmezése. Akaratlanul is szégyelli magát az ember azok helyett, akik ezeket a borzalmakat elkövetik, és ez az érzés a harmadik rész végére sem múlt el.

Ez a sorozat nem azért született, hogy jól érezzük magunkat, Bár a főhősnő narrációjának bizonyos elemein lehet röhögni, mármint azokon, amikben kvázi a néző kiterjesztéseként igyekszik feldolgozni a történéseket, és az elvárt szenteskedő mormogás helyett a kurva anyjába küldi el magában az összes kínzóját, ez egy kőkemény, sötét dráma, amiben egy totalitárius állam jelenét és az annak kialakulásához vezető múltat látjuk párhuzamosan. Ijesztő az, ahogy egyik napról a másikra a nőket megfosztják jogaiktól, bankbetétjüktől, állásuktól, és hazazavarják őket szülni - mert a környezetszennyezés miatt a nők már egyre nehezebben esnek teherbe. Ha ez a félmondat nem lett volna az előző végén, akár Kövér László is mondhatta volna, ugye, ami picit aktuálissá teszi a sorozatot nekünk is.

A megvalósítás a mai kornak megfelelően filmszerű, drága, utómunkában nagyon megdolgozott csúcsminőség, bár a helyszínek száma egyelőre elég limitált és a díszletek nem túl izgalmasak. A regény papírkötésben 311 oldal, amit az adaptáció vélhetően mind fel illetve átdolgoz, de mégis van egy olyan érzése az embernek, hogy az alapanyag nem biztos, hogy elég 10x45 perchez. Az ugye nyilvánvaló, hogy van valamiféle ellenállás - az első rész azzal indul, hogy hősünk Maine államba igyekszik átszökni - és nem arról fog 450 perc szólni, hogy mennyire ótvar az élet egy diktatúrában. A tempó viszont ehhez képest elég komótos, a kamera el-elidőzik az arcokon, hagyja, hogy a színészek valóban játszanak, de ezzel együtt megszakítja a lendületet is, és néha csak egy paraszthajszál választja el attól, hogy unalmas legyen.

A színészek, különösen Moss, Fiennes és a Parancsnok nejét alakító, eddig javarészt kedves nőket alakító Yvonne Strahovski viszont nagyon élvezik a melót. Moss nemcsak a jelmez miatt lényegül át, hanem az arca és a teste is, ilyen jó tán még soha nem volt, a Reklámőrültekben és a Top, of the Lake-ben sem. Strahovski a hideg, meddősége miatt a termékeny Szolgálólányra őrülten féltékeny arisztokrata szerepében nekem nagy meglepetés, a Chuck vagy a Dexter nem készített fel arra (és a 24 sem), hogy ennyire jó tud lenni, és az érzelmek ilyen széles skáláját tudja megjeleníteni az arcán.

A szolgálólány meséje az a fajta sorozat, ami azonnal berántja az embert, és nem ereszti. Összeszorult gyomorral nézi, ahogy eltorzult ideológiák és vallási maszlaggal leöntött kőkori elvek mentén egy embercsoportot tárgyiasítanak, mindezt úgy, hogy az írók nem rágnak a szájába semmit, nem prédikálnak vagy vernek a fejébe tanulságokat és figyelmeztetéseket, egyszerűen csak megmutatják, hová vezethet az, ha a legfelsőbb vezetésben cinikus gazemberek ülnek, akiket a manipulált tömeg ahelyett hogy észhez térítene, addig hagy dúlni, míg már nem nagyon van visszaút.

Hol látható: The Handmaid’s Tale, HBO GO, egyelőre három rész érhető el, ezen a héten jön a következő.